2025.08.27. (szerda)

Kisemberek történelme

Kisemberek történelme

Dátum:

Nem baj, ha olykor egy film arra emlékeztet bennünket, hogy mi, magyarok a XX. századot a világtörténelem színpadán emelt fővel zárhattuk. Mint Helmut Kohl mondta: "az első téglát a magyarok ütötték ki a Berlini Falból". Szalay Péter Nincs parancs! című filmjéből az is kiderül, kik.

Néhányszor merengtem már ezeken a „hasábokon”, hogy milyen a jó dokumentumfilm, és mennyire jó lenne, ha a hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan ma is készülnének ilyenek Magyarországon, mert ezek lesznek, amik megmutatják majd, kik voltunk, miként éltünk, mit és miért tettünk. Azt is feleleveníteném, hogy a jó dokumentumfilm nem valami unalmas, beszélő fejek egymásutánisága, hanem ugyanolyan történetmesélés, mint bármelyik fikciós mozi, amiben a sztorinak eleje, közepe, vége van, ráadásul lüktet benne valami feszültség, amit a végére fel kell oldani. Azt gondolom, az ilyen dokumentumfilmeknek nemcsak a közszolgálati tévék éjfél körüli műsorsávjában lehet helye, hanem akár a mozikban két vígjáték és egy horror között is.

Bár nem pontosan értem, hogy Szalay Péter Nincs parancs! című dokumentumfilmjét miért éppen 2020-ban, a felelevenített történet 31. évfordulója környékén mutatták be, az azonban tény: a műfaj minden követelményének eleget tevő, moziban is működő, olykor megrázó, máskor felemelő alkotás született. Amit szerintem tömegeknek kellene megnézniük. Az NDK-s menekültek előtti határnyitásra emlékezőknek azért, hogy lássák a hátterét annak, amit megéltek, a később születetteknek pedig amiatt, hogy némi fogalmuk legyen, hol született meg az az Európa, aminek részesei lehetünk.

Szalay Péter lassan két évtizede foglalkozik a témával. Az 1989. augusztus 19-ei, Sopron melletti Páneurópai Piknikkel, ahol több mint hétszáz NDK-s tört át a határon, illetve a vasfüggöny magyar szakaszának eltűnésével és eseményeivel. Nem véletlen, hogy mostani filmjében is vannak korábban rögzített és feltárt részek. Ám ezektől egyetlen pillanatig sem érezzük azt nézőként, hogy valami felmelegített dolgot akarnak lenyomni a torkunkon. Inkább azt, hogy a rendező egy hatalmas puzzle kirakásának újabb állomását osztja meg velünk. Ami reményt ad arra is, hogy a történet feldolgozása még sokszor elénk kerülhet.

Bár a Nincs parancs! így is egy parádésan kerek, ugyanakkor több szálon futó történet. A rendező, operatőr és vágó szerepét is magára vállaló Szalay Péter ugyanis a határnyitás történetét két, a szocialista rendszerekben nevelkedett, az adott, történelmi pillanatban mégis emberként viselkedő tiszt szemszögéből meséli el. Nagysága pedig abban áll, hogy rájött, a Páneurópai Pikniknél és a Berlini Falon először megnyíló átkelőnél szolgáló magyar és kelet-német alezredesek életében és történelmi pillanatában rengeteg a közös vonás. Leginkább az, hogy magukra hagyták őket a feletteseik, és miközben nem tudhatták, hogy akár az életükkel és a karrierükkel is játszanak, nem álltak a történelem útjába, hanem emberként cselekedtek. Azaz Nyugatra engedték a tömeget.

A két, ma már egymást jó ismerő néhai katona története mellett fut a magyar határon utoljára meghalt NDK-s menekült sztorija is, akit augusztus 21-én, pár lépésre Ausztriától, dulakodás közben, véletlenül sebesített halálra egy sorozott határőr. Ez az a szál, ami szinte végig ott zakatol az alezredesek története és a világpolitikai események mellett. És bár Szalay ezt a történetet már 2006-ban feldolgozta, itt is helye van, sőt. Ráadásul az áldozat egykori felesége és fia is úgy beszélnek a történtekről, hogy miattuk is bekövetkezett baleset volt, azaz nem akarják a kiskatonát gyilkosként láttatni. Akinek így is lehetősége van a filmvásznon kimondani, hogy „sajnálom”.

Szalay Péter dokumentumfilmjének azonban a legnagyobb értéke – ami az időtállósága is lesz -, hogy megpróbál a lehető legobjektívebb lenni. Nem a mai politikai érdekek mentén meséli el a 31 évvel ezelőtti történteket, nincsenek kisatírozott és utólag beemelt hősök sem. A valósághoz legközelebb álló, nem relativizáló történetmesélést láthatunk. Ráadásul úgy, hogy a rendező végig ébren tartja a kíváncsiságot, és bátran játszik az érzelmekkel, mert vannak percek, amelyek alatt nem lehet nem sírni, és vannak, amelyeknél jó lenne felkiáltani, hogy „igen, ilyenek is vagyunk, mi, magyarok”.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Büszkeség és deszkaképek

Sokunkkal előfordulhat, hogy egy fadarabban mást is látunk, mint egy darab fa. Néhányan azt a mást valahogy elő is tudják varázsolni a fából. De megmutatásra érdemes, művészi módon biztos, hogy ez csak keveseknek sikerül. Rab Beatrixnek például igen.

Lehetetlen helyen Vesztegzár

Azt kívánom, hogy a Vesztegzár a Grand Hotelben legyen az utolsó premier, amit a Szigligeti társulatának az Aba-Novák színpadán kellett prezentálnia. Mert ez az előadás minden eddiginél jobban bizonyítja, hogy hiába a jó darab, a kiváló rendezői ötletek, a remek játék, a hely minderre alkalmatlan.

A kocsmán túl

Horváth Gábornak alig van pár mondata a Portugálban, mozdulataival mégis monológokat mond. Nem a részegségről, hanem a reménytelenségről, ami nem sokat változott azóta, hogy Egressy Zoltán megírta ezt a klasszikust. Sebestyén Aba pedig újragondolta nekünk.

Felnyitott szemmel

Nemcsak megmenekült és új helyre került Szolnok egyik "jelképe", de a Merengő Krisztus immár nem csukott, hanem nyitott szemmel figyeli a várost és lakóit. A június 4-én hivatalosan is átadott, jelenleg még a Madách utca végén álló szobor hamarosan talán egy névvel illetett tér része lesz.