Többször hivatkoztam már arra, hogy Schwajda György második igazgatói mandátuma alatt lettem színházrajongó. Abban az időben, amikor a még Kerényi Imre által segédszínésznek szerződtetett Mucsi Zoltánból szép lassan a Szolnoki Szigligeti Színház vezető férfiszínésze lett. Persze, nem tudom felidézni, mikor és miben láttam először Mucsit a színpadon. Pontosabban mi az első szerepe, ami megragadt bennem. Talán a Rákóczi tér. Az azonban biztos, hogy A 301-es parcella bolondjában – mindkét darabot Schwajda írta és Szolnokon volt az ősbemutatójuk – már egyértelműen megvan az aggódó, apját a temetőben kereső, és nem éppen a vártak szerint megtaláló fiú szerepében. Miként számomra az is egyértelmű, hogy nekem a Godot-ra várva már örökre Mucsival, Pulcherrel és Kátay Bandi bácsival marad meg. Mire belevágtam az első újságomba, „Mucsizoli” – nekünk valamiért így állt a szánkra, mert akkor még nem volt Kapa – már a kiskoszosból éppen palotává váló szolnoki színház elvitathatatlan sztárja volt.
Az Európa Kiadó gondozásában megjelent 350 oldalas, róla szóló könyv több mint fele az indulásról és a szolnoki évekről szól. Onnan indítva, amikor a még a Vargában tanító, de már színházkritikákat is író Bérczes László kezébe nyomott az ismeretlen Mucsi Zoltán segédszínész egy a Verseghy Könyvtárból kölcsönzött Mrozek kötetet. Egészen addig, hogy másfél évtizedes szolnoki társulati tagság után a Szigligeti vezetőszínésze a fővárosba megy, hogy nem sokkal később egy ország Kapájává és Mucsijává váljon. És közben sorjáznak a bennem is élő előadások (A kastély), hangzanak el régen hallott (Turza Irén, Tóth Jocó, Mertz Tibor) vagy ma is köztünk lévő (Pulcher, Farkas Irén) nevek. Na meg olyan történetek, amiket csak a legszűkebb színházi emberek ismerhettek, így számomra igazi újdonságot jelentettek: a Rákóczi tér című darabbal párhuzamosan, a takarásban zajló disznóvágás, a mai Liliomfi étterem helyén lévő színészbüfében tartott úszóversenyek és a véget nem érő játékok. Helyi legendákkal – Kadi bácsi (Ignácz Kálmán), Kukuja (a színház néhai udvarosa), Berkics (a Mucsival egyszerre helyi sztárrá váló kosaras) – és persze helyszínekkel, amelyeket szerintem csak a szolnokiak – jobban belegondolva, a régi szolnokiak – ismernek. Hogy a Kőtövist ki ne felejtsem!
Bérczes László Cseh Tamásról és Törőcsik Mariról szóló, hasonló „műfajban” íródott könyvei is első osztályú, szerethető munkák. De nekem, akinek a színházi szemét tényleg az az időszak nyitotta fel, amikor Kapa még szolnoki színész volt, a róla szóló kötet a legfontosabb. Letehetetlen. Sokszor elképesztő és megkönnyezhető, máskor „arra én is emlékszem” hatású és nevettető. Persze csak részben a szolnokisága miatt. Mert azért ez a könyv mégiscsak a kortárs magyar színjátszás egyik vezető alakjáról, annak útkereséseiről, színházi kínlódásairól és sikereiről szól. Meg egy nagyon picit a családjáról, az érzelmeiről, a hétköznapi életéről. Na és legalább ennyire Bérczes Lászlóról, aki bár sokszor szemérmesen hallgatni próbál róla, de azért óhatatlanul kiderül, rengetegszer volt interjúalanya alkotótársa vagy életének olykor fontos alakítója és szereplője.
Persze, mindenkinek ajánlom a Mucsi Zoltánról szóló a könyvet, aki szereti és érteni akarja őt meg a magyar színjátszás elmúlt negyven évét. De szolnokiként nem tudok kibújni a bőrömből, és nem tudom nem kimondani: a szolnoki kötődésű Bérczes László ugyancsak szolnoki kötődésű Mucsi Zoltánról szóló könyve helytörténeti értékkel is bír, ezért minden Szolnok és/vagy a Szigligeti Színház iránt rajongó polcán ott a helye. Bízva abban, hogy valamikor egy szolnoki bemutatója is lesz. Mondjuk ott, ahol valaha kollégáit pontozta a főszereplő, vagy éppen megalkotta a Kadipoly című, azóta elveszett társasjátékot. Esetleg színházi apjával, Fodor Tamással. Vagy mindazokkal, akik Szolnokról segítették ennek a könyvnek a megszületését.
(Az illusztrácik a könyvből valók.)
