Alapvetően csendes és nyugodt belvárosi utcában lakunk, ahol legfeljebb hétvégeken az éjszakai bulikba vonulók, meg a vasárnap délben flexszelők szokták átlépni az ingerküszöböt. Meg annak a társasházi lakásnak a változó lakói, amelyet nem a tulajdonosa használ, hanem válogatás nélkül ad bérbe. Mindig hálás szívvel gondolok rá. Feltételezem, számla ellenében adja ki az ingatlanát, ám a pénz elvételén kívül nem foglalkozik azzal, mit művelnek a lakói a környéken élők örömére. Amihez annyi közük van az ott lakóknak, mint a világ bármely más pontján élőknek. Azaz semennyi. A többséget csak és kizárólag a hallgatás, a bosszankodás és a tehetetlen belenyugvás joga illeti meg.
Parádésan megmutatta ezt a legutóbbi hétvége előtti este is. Amikor – legalábbis szerintem – a többség a munkahetet maga mögött tudva, este fél kilenc körül már nyugalomra, csendre és békességre vágyik. Ehhez képest a fent említett lakás aktuális férfi lakójának és barátjának utcai műsorát kellett látnunk és hallanunk. Ami artikulálatlan üvöltésből, egymás meggyilkolásának és erőszakos nemi közösülés hangos kilátásba helyezéséből, verekedésből, utcai rohangálásból, autók közötti ugrálásból és mások ingatlanjának a hívatlan felkereséséből állt. Majd óhatatlanul a rendőrség megjelenéséből.
Nem akarnám bántani a rendőreinket, de ennek az utcaszínházi előadásnak csak a kabaré jellegét tudták erősíteni. Bár tegyük hozzá, ilyen gyors kijózanodást még nem láttam, mint amit alkalmai szomszédunk a járőrök láttán produkált. Mint, aki absztinens, úgy válaszolt a rendőri kérdésekre, lekörözve a legnagyobb mesemondókat. Ezt persze úgy is megfogalmazhatnám, hogy rendkívüli tehetséggel szimplán hülyére vette és nevetségessé tette a biztos urat és hölgyet. Akiknek egyébként az első dolga az utcai szemtanúk hazaküldése volt, hiába mondták, hogy a két részeg szerintük be is volt kábítószerezve, egymást a nyílt utcán csépelték, közszemérmet sértő dolgokat üvöltöztek és még mások ingatlanába is bementek. Fontosabb volt az egyik verekedőt végighallgatni, aki minden további nélkül beismerte a könnyű testi sértést, miközben lopással vádolta megvert barátját. Ez végül nem bizonyult igaznak, hiszen az ellopottnak vélt telefon a meglopott lakásából került elő.
Nem ragozom. A hős verekedő elbeszélgetett a rendőrökkel, majd elváltak útjaik. Mert nem történt semmi. Nem volt semmi látnivaló. Vagy a francnak volt kedve két hülyéből ügyet. jegyzőkönyvet, jelentést csinálni. Amit akár meg is érthetnék. Bár a többség szempontjából a rendőrség bennünket se nem szolgált, se nem védett. Egész pontosan a mi adónkból hülyét csinált magából, miközben eltöltött néhány percet az akkor már csendes utcánkban. Még egyszer mondom: miközben akár a könnyű testi sértés, akár a magánlaksértés, akár a kábítószerrel való visszaélés, netán a kiskorúak sérelmére elkövetett közszeméremsértés és a hatóság félrevezetése is megállt volna. Arról nem is beszélve, hogy a bátor és hirtelen kijózanodó főszereplő lakásából egy tízhónapos csecsemő üvöltött.
De tényleg nem történt semmi. Statisztikailag.
Így a többségnek nem is marad más lehetősége, mint bármikor eltűrni a hasonló esti műsorokat. Meg elmagyarázni normálisan nevelt gyerekeinek, hogy a félmeztelenül, de tulajdonképpen magából teljesen kivetkőzött bácsi miért is akar mindenáron nemi kapcsolatot létesíteni azzal, akit az imént még teljes erőből vert. Nekünk, akik más – úgy tűnik, a tolerálandótól eltérő – norma szerint próbálunk élni, az a sorsunk és a lehetőségünk, hogy lehajtott fejjel tudomásul vesszük az ilyen helyzeteket, bízva abban, ritkán fajulnak verekedésig és üvöltözésig az italozások. Meg reménykedhetünk, hogy nem érvényesül „a kis szemét vonzza a nagy szemetet” elv, és a ma még normális környékből nem lesz egy lecsúszó, elértéktelenedő gettó a hasonló alakok beköltözése miatt.
Tényleg tehetetlenek vagyunk.
Csendesen napirendre is tértünk a történtek fölött.
