Szokásos hétvégi kérdésfelvetés, hogy hová menjünk sétálni. Mert hétköznap esténként még tesz egy kört az ember a Tisza-parton meg a városban, de szombat-vasárnap egy kicsit többre vágyik. A többnapos, valahol alvós hétvégék lehetőségei elégé beszűkültek mostanában, de az egynapos kirándulást is inkább meggondolja az ember, hiszen ki tudja, hol, mi van éppen nyitva. Pár okkal több, hogy helyben, Szolnokon maradva „túrázzunk”. A Tisza meg a Zagyva ártere már néhányszor megvolt, a Millér környékét is kipipáltuk, a Tiszaligetet pedig szinte kívülről tudtuk, amikor eszünkbe jutott a Széchenyi parkerdő. Ahol, amióta nagyobbak lettek a gyerekek, és sem a „NEFAG játszótérre”, sem a vadasparkra nincs igény, elég régen jártunk. Sőt, amikor először nekivágtunk gyalog, önmagamnak is be kellett vallanom, hogy annak az erdőnek addig csak a szélén jártam.
Az első őszi túránkat a belvárosból indítottuk, ami azt is jelentette, hogy már legalább két kilométer volt a lábunkban, mire a Széchenyi parkerdő bejáratához, a székelykapuhoz értünk. Még nem ismerve az erdő „belsejét” a játszótér előtt kanyarodtunk be a fák közé. Ahol az első meglepetés az erdőben futó, kiváló minőségű kerékpárút volt. Tudom, ez amolyan „balkonturista” meglátás, de az az aszfaltcsík nemcsak a bringásoknak jöhet jól, ha mondjuk egy kiadósabb vagy hosszabb esőzés után is erdőbe vágyunk. Igen, vannak pillanatok, amikor az ember inkább komfortosan szeretne a természet lágy ölén ballagni. Ugyanis a második meglepetés az aszfalton is ugyanolyan volt, mintha egy felázott, saras ösvényen álltam volna. A csend. Vasárnap kora délután, Szolnok közigazgatási határán belül olyan csend vett ott körül bennünket, mintha a világ valamely távoli zugában lettünk volna.
Persze, elsőre is lemerészkedtünk az aszfaltról. A NEFAG által kihelyezett hatalmas térkép alapján már tudom, hogy a Kisgyepi-csatorna partján fordultunk a lakótelep felé, hiszen még pár kilométer várt ránk hazáig. Közben pedig felsejlett gyerekkorom kedvenc erdei elfoglaltsága, a tornapálya, aminek itt is megvannak a nyomai. Bevallom, gyerekként néha nagyon tudtam unni az erdei túrázást, viszont a mindenféle eszközök és feladatok fel tudtak dobni. Ezért is szerettem annyira a Tiszaligeti tó mögötti tornapályát. És mivel gondolat fűzi az újabb gondolatot, ott a mesterséges patak partján azon kezdtem gondolkodni, gyerekkoromban miért is nem jártunk soha a Széchenyi parkerdőbe. Aztán rájöttem az egyszerű megoldásra: mert nem létezett. Hiszen csak 1989 körül kezdték a lakótelep és a Zagyva között maradt területet, mint lehetséges szabadidős helyet értelmezni és kialakítani.
Egy héttel később nem volt kétséges a válasz a „hová menjünk sétálni?” kérdésre. Igaz, ezúttal a parkerdő széléig kocsival mentünk, viszont már nem is aszfalton vágtunk neki az erdőnek. Ami tökéletesen megadta azt az élményt, amire egy hét bezártság után vágytunk. Fák, színorgia, csend, általunk ritkán vagy soha sem látott gombák, bogarak, növények. Azaz olyasmivel foglalkoztunk, amivel egyébként nem. Kikapcsolódtunk, miközben egyre beljebb mentünk az erdőbe, hisz biztosak lehettünk abban, hogy nem tudunk rosszul dönteni a következő elágazásnál, ki fogunk jutni belőle. Végül a Zagyva-gáton kötöttünk ki, ami nekünk, alföldi gyerekeknek maga a domb. Felkapaszkodtunk rá, visszanéztünk az erdőre és lenéztünk az ártérre. Már tudtuk, hogy legközelebb ott túrázunk idehaza, mert Szolnokon is vannak helyek, ahol vár a természet.
