Én még úgy nevelkedtem, sőt azt tanultam, mi több, hittem is benne, hogy az újságírók helyettem, helyettünk, olvasók, nézők és rádióhallgatók helyett kérdeznek. Ma is azt gondolom, az egyik legfontosabb újságírói erény a kíváncsiság, az érdeklődés, és minden újságírói produktum alapja a kérdés, a kérdezni tudás. Ugyanakkor idővel arra is rájöttem, sőt megtapasztaltam, hogy az újságírás egy minimum kétszemélyes „játék”, hiszen akkor van értelme a kérdéseknek, ha vannak olyanok, akik tudnak és akarnak is válaszolni.
Én még abban is hiszek, hogy a sajtó egy demokratikus országban – és annak minden szegletében, így tehát a településeken is – a negyedik hatalmi ág, aminek a legfontosabb feladata a hiteles tájékoztatás, ennek révén pedig nem az ítéletalkotás, hanem az ítélethez szükséges tények, információk, álláspontok feltárása és megosztása. Ezt tőlem akár ellenőrzésnek is nevezhetjük, hiszen helyettem, helyettünk olyanoktól és olyan helyeken kérdeznek az újságírók, ahová mégsem mehet oda mindenki egyesével érdeklődni. Mi is lenne, ha minden ember kérdéseire egyenként kellene válaszolni, mondjuk, egy adóforintokból működő, alapvetően közszolgáltatást végző cég tevékenységével kapcsolatban? Hát annál a cégnél nagyon nem érnének rá dolgozni, tehát nem végeznék el a rájuk bízott feladatokat, azaz feleslegessé válnának. Szóval én még azt is képes vagyok állítani, hogy a tájékoztatást végző újságíró minden cégnek, szervezetnek, és ezek vezetőinek és munkatársainak a segítségére van.
Én még abban az időben tanultam az újságírást, amikor az egész ország hitt a tájékoztatás fontosságában, amikor még nemcsak egy lap szlogenje volt, hogy a „tájékozottság magabiztossá tesz”. Ez még az az idő volt, amikor valódi kérdések hangzottak el a sajtótájékoztatókon – pláne, mert azok többségét nem imázsépítésre, hanem, miként a nevében is van, tájékoztatásra használták -, amikor a sajtóközlemények maximum arra szolgáltak, hogy segítsék az újságírók felkészülését. Sőt, már-már népmesei homályba vész, de ez még az az időszak volt, amikor igen ritka kivételnek számított, hogy egy megkérdezett – főleg állami, önkormányzati alkalmazott, vagy ilyen tulajdonú cégek képviselője – megtagadta volna bármelyik újságírótól a nyilatkozatot, az interjút. Az „üveghegyen” túl ilyen heppjeik maximum a sztárságukat teljesítmény nélkül építeni próbáló előcelebeknek voltak, akiket ennek megfelelően a tájékoztatás pöcegödrének tekinthettünk.
Nem hittem volna, hogy még az én életemben ekkorát változik a világ. És képzett, tanult, a legtöbbször józanul gondolkodó emberek a technikai eszközök fejlődését és a közösségi oldalak tévesen gondolt terjesztési kapacitásait ennyire félreértelmezik. Mert mit is gondoljak az olyan közfeladatot ellátó, kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező, a mindennapi életemet befolyásoló szervezetek vezetőiről, akik azt gondolják tájékoztatásnak, hogy a sajtóval való szóba állás helyett, a kérdésekre való válaszolást elkerülendő kisfilmeket forgatnak, azokat közzéteszik, és ezzel a tájékoztatás kötelezettségének eleget tesznek. Fel se merül ezekben – az önmagukat egyébként demokratának gondoló emberekben -, hogy ez nem valódi tájékoztatás, ez PR, ez kommüniké, ez a legócskább, öntömjénező sajtóközlemény? Egyoldalú, kérdések nélküli kommunikáció. Eszükbe se jut, hogy a saját közösségi felületüket nem biztos, hogy mindenki követi, akiket munkájukból következően tájékoztatniuk kellene? És mikor érnek rá kisfilmek forgatásával bíbelődni? A jól fizetett állások ennyi szabadidőt engednek?
Egyre inkább azt gondolom, hogy az ilyen egyoldalú tájékoztatást művelők hiányoztak vagy nem figyeltek azokon a történelemórákon, amelyeken a XX. századot tanultuk. És képtelenek felidézni, hogy a rákosi, sztálini, hitleri, pinocheti, pol poti és egyéb diktatúrák azért bontakozhattak ki, és falhatták fel idővel saját korábbi híveiket, mert mire eljött a leszámolás ideje, a sajtót már kiherélték. És nem volt, aki szabadon kérdezzen, ellenőrizzen és tájékoztasson. Azoknak hiányzott a legjobban az általuk felszámolt valódi sajtó nyújtotta védelem, akik maguk tették a legtöbbet annak a lenullázásáért, csak erre esetleg akkor jöttek rá, amikor már szorult a hurok a nyakuk körül.
A valódi sajtó felszámolása a kérdések zárójelbe tételével, a kérdezés lehetőségének a megtagadásával kezdődik. A demokrácia rombolása, és a romokon egy diktatúra kiépítése pedig nem a hatalom legfelsőbb köreiben, tőlünk távol, hanem közvetlen közelünkben, apró, talán át sem gondolt lépésekkel indul. Például azzal, amikor egy közösségi, tehát állami vagy önkormányzati cég vezetője megengedheti magának, hogy megsértődjön valódi szerkesztőségekre, és mindenféle PR-bűzös kisfilmek gyártásával és megosztásával gondolj letudni a tájékoztatást. Bár ez egyre divatosabb és egyre jobba terjedő gyakorlat, ám ha majd egyszer megfelelő történelmi távlatból, objektíven visszanézünk az ilyesmikre, akkor mindezeket nagyjából a „Szabad Nép félórával” említjük majd egy lapon.
