Néhány hete ünnepelhettük volna a 86. évfordulóját annak, hogy megnyitotta kapuit a Szolnok Városi Könyvtár. Létrejöttéhez olyan személyek kellettek, mint az ötletet még 1904-ben felvető Hild Viktor, a gyűjteményt hagyatékával megalapozó Kautz Károly, illetve a Szolnoki Könyvtár- és Múzeumegyesületet vezető Balogh Béla reálgimnáziumi tanár. Aztán persze jött a háború, ami a könyvtárnak sem tett jót, de ismét voltak olyanok, akik nem hagyták veszni ezt az ügyet. Kaposvári Gyula vezetésével 1948. május 1-jén már újra fogadott látogatókat a szolnoki könyvtár, ami 1951. január 1-jén önálló intézmény lett. Fél évvel később jött létre a megye könyvtárügyeit intéző Körzeti Könyvtár, hogy aztán bő egy évvel később, 1952. november 6-án a két intézmény egyesülésével létrejöjjön a Megyei Könyvtár. Az intézmény, amely 1954. április 2-án vette fel Verseghy Ferenc nevét, 1962-től működött a mai múzeumban sok intézménnyel társbérletben, hogy aztán 1997. augusztus 27-én megnyissa kapuit a mai helyén, a Kossuth tér sarkán.
Mindezt nem nekem kellett felkutatnom. Elég volt fellapoznom az akkor még Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár néven működő intézmény által 1992-ben kiadott, Bálint Erika szerkesztette emlékkönyvet. Az intézmény létrejöttének fél évszázados jubileumára, 1000 példányban megjelent kiadványra egy antikváriumban bukkantam, és számomra legalább annyi újdonsággal és érdekességgel szolgált, mintha egy új könyvet vettem volna a kezembe. Olvasása közben tényleg nem tudtam szabadulni a szocialista antikváriumok tévéreklámjának szlogenjétől, miszerint „egy könyv nem attól jó, hogy új”. Hanem inkább, mert fontos és időtálló a tartalma.
Néhányan talán még ma is a könyvtárban dolgoznak azok közül, akik részt vettek ennek a képekben és korabeli dokumentumokban gazdag kötetnek az összeállításában. Merthogy nemcsak nagyszerű dolgozatok olvashatóak benne például a mai könyvtár épületéről, a névadó kultuszáról vagy éppen – a számomra újdonságot jelentő – felsőfokú könyvtáros képzésről, de jól illusztrált is. Ennek révén pedig felidézhetjük azokat az időket, amikor a könyvtár még a mai múzeum épületében működött, emlékeim szerint egészen szűk és elképesztő körülmények között. Vagy elolvashatjuk, hogy 1934-ben kik tartották fontosnak Szolnokon a könyvtár ügyét: például Tabák Lajos, a Szolnoki Cukorgyár Rt. Sőt, szembesülhetünk azzal a nyolcvanas évekbeli tervvel is, amely a Tiszai hajósok terére, nagyjából a mai Galéria étterem, a mellette lévő épület, a Sóház apartman udvara és a sétányig nyúló park helyére képzelte a könyvtár új épületét. (Talán a 75. évfordulóra készülő könyvből az is kiderülhet, hogy – szerencsénkre – végül miért nem oda került a könyvtár.)
Az ehhez hasonló, tisztességesen megírt és szerkesztett „céges” kiadványok nem feltétlenül csak a PR-t szolgálják. Talán nem túlzás azt mondani, hogy igazán az idő dönti el egy-egy ilyen könyvről, hogy az aktuális imázsépítésnek vagy tényleg a jövőnek szólt-e. A könyvtár 50 éves fennállására megjelentetett kötet egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolható.
Ráadásul tényleg nemcsak az intézményről, annak leginkább csak a szakembereket érintő változásairól, belterjes eseményeiről szól. Hanem egy helytörténeti forrásmunka is. Mert például miközben a szerkesztők számára az volt fontos, hogy a Magyar Könyvtárosok Egyesületének Szolnokon rendezett vándorgyűléséről is megemlékezzenek, nekem rögtön a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ nagyterméről így fennmaradt színes kép szúrt szemet, ami megőrizte a mai színházterem eredeti elrendezésének és színeinek emlékét. És nincs kétségem afelől, hogy az elkészült ezer könyvet évtizedek alatt kézbe vevő több tízezer olvasó meg mást vesz, vett észre a Verseghy Ferenc Könyvtár emlékkönyvében.
(Az illusztrációk a könyvből származnak.)
