Ma már azt mondom, abban a szerencsében volt részem középiskolásként, hogy „egyéb” származásom miatt – magyarul értelmiségi szülők gyerekeként – nem kaphattam menzát. Ennek következtében 14 éves koromtól, hétköznapokon, vendéglőben, pontosabban az akkori Szolnok étteremben ebédelhettem. Ha jól emlékszem, csak kétféle menü közül lehetett választani, de pincérek (tanulók) szolgáltak ki, mindig rendesen meg volt terítve, meleget ehettem, ráadásul utána soha se kellett mosogatni. Mindez annyira belém ívódott, hogy egyetem alatt se főzőcskéztem – nem is tanultam meg soha -, hanem különböző éttermekbe jártam. A napfény városának kilencvenes évekbeli gasztrotérképét még ma is le tudnám rajzolni. Talán ezek miatt is gondolom azt, hogy ha az „idő pénz”, akkor egyáltalán nem drágább hétköznap étteremben ebédelni, mint otthon főzni. Ráadásul lassan három és fél évtized tapasztalatai azt is mondatják velem, hogy mindennap jól főzni, az egy szakma, és ahogy nem állok neki villanyt, autót, számítógépet szerelni – mert nem értek hozzá, és csak bajt csinálnék, ráadásul jó drágán -, a hétköznapi ebédem elkészítését is inkább profikra bízom.
A vírushelyzet miatt elrendelt bezárásokig Szolnokon se jelentett gondot, hogy hétköznap, valahol, valami jót, gyorsan és elfogadható áron ebédelhessek. Még az is mindig belefért, hogy a napi menüket előre nézegetve válogassak, és csak azután induljak el. Miként az is, hogy az ebédlőhelyek többsége jóval több legyen, mint egyszerű déli megoldás, hiszen, ahol délben minőséget adnak – ízben és kiszolgálásban -, ott nagy eséllyel a vacsora, és az alkalmi, bonyolultabb étkezések is rendben lesznek. És a magam részéről az éttermi ebédelésekhez még egy fontos dolgot hozzáteszek: a közösségi élményt. A találkozás, a beszélgetés lehetőségét. Amiktől az ebéd több, mint szimpla létfenntartás. Azt hiszem, ez hiányzik a legjobban.
Persze a karantén alatt se tanultam meg főzni, és hideget se ebédelek. Ám nem illene a szerencse szó annak felvezetéséhez, hogy a kedvenc szolnoki éttermeim nem hagytak cserben. Mert ennél jóval többről van szó. Megszállottságról, kitartásról, végtelen bizakodásról, a vendégek és a kollégáik tiszteletéről, eszméletlen élni akarásról. Lassan három hónapja nincsenek nagyrendezvényeik, szerintem alkoholt egyáltalán nem adnak el, esti és hétvégi rendelésük se sok lehet, csak a déli menüztetés maradt. Miközben az alapanyagárak, a jelenleg túlméretezett éttermek rezsije alig változott. Komolyan aggódom értük, és nemcsak azért, mert nélkülük ebédproblémáim lennének. A város lenne szegényebb bármelyikük nélkül. Éppen ezért, én kitartok, és inkább én megyek el az ebédért, hogy még a szállítási költségemmel is beljebb legyenek.
A Tiszai hajósok terén lévő Galériában még mindig remekül, számomra háziasan főznek, ráadásul tisztességes adagokat képesek kiporciózni. Tizenkettő előtt pedig ott sorakoznak a levesek és a kétféle menü, meg a desszertek a nagytermükben, így pillanatok alatt kiszolgálnak. Várnom csak akkor kell, ha menekülő menüt vagy valami extrát kérünk.
Részemről komoly túra átkelni a Tiszán, de ha különleges ízekre, a megszokott ételek extra megoldására vágyok, akkor útba ejtem az Aranylakatot. Számomra olyanok ők, mint amikor a sok rockzene után előveszek valami klasszikus komolyzenét. Szüksége van az érzékszerveknek a megszokottól eltérőre. Tudva, hogy ehhez kell néha egy kis bátorság.
Nem tagadom, hogy a favorit, akiknek a honlapjával nálunk az ebédválasztás kezdődik, a színházzal szembeni Liliomfi. Sőt, van a hétnek egy napja, ami akkor is az övék, ha éppen a napi menü nem a fogamra való. Mert bár nem lehet beülni hozzájuk, de virtuálisan is nyitva hagyták az étlapjukat, és bármit rendelhetek. És van néhány ételük, amelyek nekem már olyanok, mint nagymamám főztjei voltak, amiket bármikor, de lehetőleg nagyon sokszor képes vagyok megenni. Nem mondom, hogy nem sír a lelkem, amikor belépek az üres étterembe, de ilyenkor inkább mindig Mucsi Zoltánra gondolok, meg arra, hogy ott rendezték a nyolcvanas években az úszóversenyeiket, amin röhögnöm kell.
De mondhatnám az Agóra bisztrót is. Gyorsan valami egyszerűt. Vagy a Kossuth téri New York-ot, már-már kézműves hamburgereikkel. Tudom, hogy a Halászcsárda se adta fel, sőt olykor a Bajnok étlapja is kinyílik nálunk. És elnézést azoktól, akik szintén kitartanak, csak valamiért elkerülik a figyelmemet! Mert ez a cikk nem egy klasszikus éttermi ajánló akart lenni. Sokkal inkább egy köszönet mindazoknak a vendéglősöknek, szakácsoknak, pincéreknek, segítőknek, akik kitartanak. Bízva abban, hogy nem igazak a pletykák, és minél előbb újra beülhetek hozzájuk! Tartsanak ki! Amit ehhez én hozzátehetek, megteszem.
