Az első gyerekszínházi élményem valamikor a hetvenes évek közepéről származik, amikor a Szigligeti az Óz a nagy varázslót játszotta, többek között Sebestyén Évával. Esküszöm, néhány jelenet képe a mai napig a fejemben van. Aztán a következő a Pinokkió, talán Ivánka Csabával a főszerepben, amiről pedig nem is annyira a képek, mint inkább hangulatok, érzések maradtak meg bennem. És utána kisiskolásként jöttek a rendszeres, szervezett színházlátogatások, amelyekről viszont már nemcsak színpadi, de nézőtéri élményeket is őrzök. Az utolsó talán az Emil és a detektívek lehetett, amikor már zavartak a fiatalabb nézők megnyilvánulásai. Csak amikor már „hivatásszerűen” néztem gyerekelőadásokat, akkor értettem meg, hogy ezek a nézőtéri zajok, bekiabálások, tetszésnyilvánítások vagy őszinte unatkozások az ilyen színház elválaszthatatlan részei. Azóta pedig azt gondolom, hogy aki egy különböző intézményből érkező, eltérő hátterű és életkorú gyerekseregből formálódó nézőtérszörnyet legalább kordában tud tartani, az joggal mondhatja el magáról, hogy színész vagy rendező.
És egyáltalán nem gondolom, hogy nézők nélkül könnyebb megcsinálni egy gyerekelőadást. A Jankovics Anna rendezésében decemberben kicsit újragondolt A beszélő fa című darab számítógépen való nézése közben ugyanis kifejezetten hiányoztak a nézőtéri reakciók. A felnőttként már csak megmosolyogtató, gyerekként viszont hihetetlenül vicces jelenetekkor felharsanó kacagások. Vagy a látszólag a történet menetét befolyásoló, zsivajban megtestesülő kívánságok. Miközben kifejezetten élveztem Harna Péter, Dósa Mátyás, Molnár Nikolett és Jankovics Anna játékát, szinte éreztem azokat a pillanatokat, ahol az ötödik szereplőnek, a nézőnek kellett volna megszólalnia. Így utólag azt gondolom, nemcsak ahhoz kell szakmai tudás és alázat, hogy valaki egy nézőtérnyi rakoncátlan gyereket rávegyen a színház befogadására, de ahhoz is, hogy nélkülük is működjön egy gyerekelőadás.
Azt is be kell vallanom, hogy már saját gyerekeim révén is kinőve az ilyen produkciókból, meg az elmúlt években kihagyott hasonló darabok miatt csak most jövök rá, mekkora kockázat a mai gyerekeknek színházat csinálni. Nekem bő negyven éve még a mozi matiné, a diafilm, a mesekönyv és a fekete-fehér televízió jelentette a színház alternatíváját. Nem ragozom, hogy egy mai gyerek esetében micsoda konkurenciával kell megküzdenie az élőszereplős, egyszeri és megismételhetetlen csodának, hogy valóban betaláljon. Sajnos nem tudom, hogy ennek a darabnak a május elsején bemutatott, greenbox technikával felvett, eleve internetre szánt verziója milyen eredményeket ért el, de nálam egyértelműen jobb fogadtatásra talált a gyönyörű jelmezekben valamint ötletes díszletekkel és kellékekkel decemberben megvalósított, de általam csak a napokban látott verzió.
A gyerekszínház lényege szerintem a megfertőzés, amiből jobb esetben soha többé nem lehet kigyógyulni, rosszabb esetben későbbi előadásokkal felül lehet fertőzni. Minden gyerekelőadás a jövő nézőit neveli, a jövő színházáról szól. Élőben. Mert online verzióban sajnos nagyobb a „védekezési” lehetőség, hiszen ebben a formában a színház nagyon nehezen tud más lenni, mint egy, a sokmillió neten elérhető, gyerekeknek szánt tartalom közül. Ám mégis azt mondom, iszonyatosan fontos, amit a Szigligeti Színház kicsiny, de láthatóan lelkes csapata a koronavírus idején összehozott. Ha másért nem, hát éppen azért, amiről A beszélő fa is szól. Kidőlhet a Véndejó, de ha vannak olyanok, akik elültetnek egy apró csemetét, akkor évtizedek múlva újra lehet egy diófánk, ami körül addig is játszhatunk.
(Február végén ismét elérhető lesz az előadás, akinek van gyereke, vagy unokája, nézze meg velük, és hagyja, hogy közben igazi gyerekként, nagyon rakoncátlanul viselkedjenek.)
