Tudom, hogy néhányak számára a graffiti egyfajta életérzés életszemlélet, másoknál félreértelmezett lázadás és rosszul átvett nyugati minták majmolása, sokaknál pedig múló agyatlanságból következő rombolás. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a graffiti olyan a városokban, mint a szemetelés. Megszűntetni, felszámolni soha sem fogjuk tudni, de jó példával, lehetőségek teremtésével nemcsak kordában lehet tartani, de sok helyen még a város díszére is válhatnak. Persze ehhez előbb el kellene fogadtatni, hogy egy művész és a művészete nem lesz kevesebb attól, hogy másoknak nem okoz kárt, másokat nem bosszant. Sőt, talán bizonyos szabályok betartása mellett maradandót és elismerendőt is lehet alkotni.

Szolnokon is évek óta van már példa a graffitik értelmes „alkalmazására”, aminek köszönhetően vállalható és bárkinek megmutatható alkotások születtek. Talán az első ilyen volt a tárház és a Reptár között, a Mártírok úti buszmegállónál lévő kerítésre festett „I love Szolnok” felirat 2014-ben. Nekem a legjobban tetsző a Tiszavirág-híd város felőli lábánál, a támfal, folyóra néző oldalára 2018-ben készített festmények. És egészen ki vagyok békülve az Árkád Magyar utcai kijáratához, a Szifonnal szemben tavaly elkészült képekkel is. Mert nem elvesznek, hanem hozzátesznek a városhoz.

Be kell vallanom, hogy miközben az értelmetlen, magamutogató, kifejezetten kárt okozó betűkombinációktól megőrülök, egy-egy jó helyen lévő, ötletes rajzért nagyon tudok lelkesedni. Évekig volt kedvenc fotótémám a ciprusi Limaszol régi negyedének szaporodó és változó graffitii, amelyek szerethetővé tettek néhány nem túl szép utcát. De Tallinnban, Groningenben, Marosvásárhelyen is fotóztam olyan képeket, amelyek turistalátványosságnak is beillettek. És az elmúlt években a blogSzolnokon is használtam olyan rajzok fotóit, amelyeket Szolnokon örökítettem meg. Sőt, ezek némelyikét azóta is rendszeresen felkeresem, hogy vajon a helyükön vannak-e még.

A fentiek alapján talán érthető, miért örültem meg annyira a Bálvány utcai társasházak mögötti garázssoron felbukkant rajzoknak. Világíthatna fehérre meszelve is annak a lassan hatvanéves garázssornak a hátulja, vagy mállhatna is róla a vakolat, mint sok helyen. Meg lehetne úgy összefirkálva, mint a mellette lévő trafóház, azaz a többség számára értelmetlenül. Ezen a talán közel száz négyzetméternyi összefüggő felületen már korábban is voltak graffitik, elsősorban nem túl nagy tehetséget igénylő betűkombinációk. Az elmúlt hónapokban viszont valaki – a képek stílusa alapján azt feltételezem, egy emberről lehet szó – felrakott három női portrét a tag-tengerbe. Nem tökéletes arcmásokat, hanem három különböző érzelmet sugárzó, picit mind a három esetben túlzó vagy groteszknek tűnő arcot. Amelyekből mégis süt valamiféle érzelem: a bohókás, az elveszett, az útkereső. Lehetetlen nem észrevenni a hatalmas arcokat, amiktől a garázssor hátulját, mint valami kiállítóhelyet kell értelmezni.

Nem tudom, hogy mindez a garázsok tulajdonosainak a beleegyezésével vagy anélkül történt-e. Azt sem, hogy az ismeretlen művész miből finanszírozta az ezekhez a hatalmas felületekhez szükséges festékeket. Azt meg pláne nem, milyen indíttatásból készültek a képek, és mi lesz a sorsuk. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy folytatni kellene a sorozatot. És ezen a szabad kiállítóhelyen mesélni még. Aztán meg rávenni a többieket, hogy tartsák tiszteletben ezeket a képeket. Mert akár valami maradandó is születhet.