Ez most nemcsak szubjektív, de nagyon személyes bejegyzés is lesz. Merthogy ötévente – immár harmadik alkalommal – meg szoktam emlékezni arról, hogy 1991. február 19-én indult a Szolnoki Fiatal (SZO-FI) című havilap, ami aztán közel két éven keresztül megjelent. Nem azért, mert pályázati pénz volt rá, és nem is azért, mert valamelyik aktuális politikus ezzel akarta fényezni a karrierjét, pénzmosodákról, befolyásszerzésről akkor még nem is hallottunk. Egyszerűen csak azért született meg, mert nekem nagyjából 1988 óta hiányzott, hogy legyen városi diák/ifjúsági újság (hisz előtte olykor-olykor volt), és mivel a „felnőttek” nem csinálták meg – hiszen a rendszerváltás forgatagában mással lehettek elfoglalva -, hát belevágtam néhány társsal, akiket valamilyen rejtélyes oknál fogva be tudtam hülyíteni a dologra. De lehet, hogy őket is csak érdekelte az újságírás, közlésvágyuk volt, vagy egyszerűen csak egy jó társaságra vágytak? (Luf, Qka, Tami, Túró, Hege, 3Joe, ti hogy emlékeztek?)
Akkor már úgy is lehetett újságot csinálni, hogy nem értettünk hozzá. Pár éve már semmiféle engedély nem kellett a lapalapításhoz, csak egy bejelentés, ráadásul bárki kinevezhette magát újságírónak, sőt még szerkesztőnek és főszerkesztőnek is. Ez volt a magyar sajtótörténetnek az az időszaka, amikor évente a legtöbb új lapcím jelent meg, illetve, amikor talán a legszínesebb volt a nyomtatott sajtó kínálata. Mert hozzánk hasonló lelkes amatőrök csinálhattak újságokat. Így született meg nem sokkal korábban a Pesti Est, indult el számtalan városi és községi újság (sok közülük a mai napig működik), és bár más háttérrel, de ekkoriban lettek alternatív autós, lakberendezési, ifjúsági lapok és mindenféle szaklapok, a Kádár-kor témánkénti egy újságjai után.
És ez volt az az időszak, amikor olyan kalandor módon lehetett lapkiadásra vállalkozni – ma már azt hiszem, nemcsak kicsiben, de óriásiban is -, hogy senkit nem érdekelt a kiadói oldal, a céges háttér, a számlázás, az adó meg ilyenek. Elsősorban azért, mert akkoriban még egy csomó dolog nem alakult ki, vagy nagyon gyerekcipőben járt. (Amit aztán sok dörzsölt fickó ki is használt, de hát, ?soha ne kérdezd, honnan van az első millió?.) Tényleg három évtizede gondolkodok azon, hogy miből is sikerült minden hónapban egy 12 oldalas, igaz csak fekete-fehér, A4-es méretű lapot kétezer példányban kinyomtatnunk. Majd jutalék fejében (3 forint/darab) árusítanunk 13 forintért, sőt olykor mindenféle hirdetésszerű dolgokat szereznünk bele. Biztos, hogy kellettek azok a felnőttek, akik valamiért fontosnak tartották az ilyesmit. Sokszor leírtam már ezeket a neveket, de mivel örökké hálás leszek nekik, most is megteszem: Schwajda György, Bevíz Béla, Csák Laci, Nagy Lajos, Pintér úr, aki a kőolaj nyomdát vezette és Kardos úr, aki az akkori papírgyárból papírt adott nekünk.
A mából nézve az is egészen vicces, hogy mivel akkoriban a PC számítógépeket még légkondicionált termekben őrizgették, a cikkek többsége írógépen született, sőt, olyan is volt, amit az utolsó pillanatban valódi kéziratban vittem ki a Kőrösi út végére. Saccra terveztem, a képek, a rajzok esetlegesek voltak. És mivel még nemhogy mobil, de vonalas telefonok is alig voltak, ha valakivel valamit megbeszéltünk, akkor annak akkorra ott kellett lennie, legyen szó egy interjúról vagy cikkleadásáról. A szerkesztőségben egyetlen nagykazettás diktafon járt körbe, mindenki azt használta, így tényleg fontos volt, hogy a megbeszélt időpontokban találkozzunk, és továbbadjuk. De működött. És jó volt.
Nem szoktam harminc évvel ezelőtti SZO-FI-kat se lapozgatni, se olvasgatni. Mert ennyi év távlatából tényleg nem a végtermék, az elkészült újságok számítanak. Hanem az élmény, a lehetőség, a tapasztalatok, a barátságok és az egyéb következmények. Amit azt hiszem, azért szoktam ötévente leírni, mert valahogy mindig reménykedek, hogy valami kései utódaink a homlokukra csapnak, és belevágnak valami hasonlóba. És kérdeznek, kritizálnak, beszólnak, megmondják a tutit, és elhiszik, hogy övék a világ, amit még meg is tudnak változtatni. Hátha!
