(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2021. február 23-án jelent meg először.)
Cegléden ugyanolyan régóta van vasút, mint Szolnokon. Sőt, ha viccesek akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy 1847. szeptember 1-jén oda előbb futott be az első vonat, mint hozzánk. Innentől kezdve azonban, közel egy évszázadon keresztül, olyan a két vasútállomás fejlődése, mintha egypetéjű ikrekről lenne szó. Eredetileg mindkettő a településközpontoktól távol helyezkedett el, de aztán mágnesként vonzották a Kiegyezés után fejlődésnek és terjeszkedésnek induló városokat. Először mindkét helyet csak egy vonal érintette, majd mindkét állomástól újabbak kezdtek leágazni, csomópontok lettek. (Ezen a téren Szolnok egy idő után már kezdett a nagyobb, erősebb testvér lenni.) Az első szerelvény befutása után hatvan évvel mindkét helyen új, az adott korban modernnek számító állomásépületet emeltek, amiket 1944-ben ugyanúgy súlyos bombatámadás ért. Ezt követően vált szét az ikrek története.
Ha valaki nemcsak átutazik a ceglédi állomáson, vagy csatlakozásra várva nem a peronon múlatja a perceket, hanem esetleg körbejárja az állomásépületet, rá fog bukkanni Pfaff Ferenc emléktáblájára. A huszadik század elejének MÁV főépítészéről van szó, aki a tábla szerint a ma is álló ceglédi vasútállomás tervezője volt. Az állomás egyik várótermében, a néhai resti ablakon hosszabb szöveget is találhatunk a mostani állomásépületről és Pfaff Ferencről, amiből kiderül, hogy az épületet 1907-ben tervezte, és 1908-ban építették fel.
Pontosan úgy, ahogy történt Szolnokon is.
A már nem létező, mai helyén sorban a második szolnoki állomásról fennmaradt képeslapokat, illetve a ceglédi állomást nézegetve nem nehéz észrevenni a két épület közötti hasonlóságot. Bár nem teljesen egyforma épületekről van szó – hiszen Szolnokon már a huszadik század elején is nagyobb volt a forgalom -, egyértelmű, hogy csak a méretek voltak mások. Az épületek szerkezete, díszítése, burkolás tényleg olyan, mintha testvérekről lenne szó, vagy egymás folytatásairól. Tehát, ha a képeslapok alapján nem tudjuk elképzelni, milyen is lehetett a szolnoki Pfaff-féle állomásépület, és nem akarunk sokat utazni, akkor elegendő Ceglédre átmenni, és körülnézni.
Ahol tovább játszhatjuk a „mi lett volna, ha…” játékot. Hiszen a ceglédi állomás főbejárata is a városközpontba vivő utca lezárása, miként volt ez Szolnokon a Baross utcával. A ceglédi állomást is ugyanúgy szétbombázták 1944 nyarán, mint a szolnokit. Csakhogy Cegléd esetében fel sem merült a régi épület elbontása. Szolnokon viszont már az ötvenes években nyilvánvaló volt, hogy új vasútállomást akarnak építeni. Nem vagyok benne biztos, hogy csak azért, mert menthetetlen lett volna az épület. És még csak azt se gondolnám, hogy az okok között azokat a plusz vágányokat kell keresni, amelyeknek helyet kellett csinálni. Nem szeretnék rosszindulatú lenni, de van egy olyan érzésem, hogy Kelet-Európa legnagyobb vasúti csomópontjához 1975-re nem illett egy 1907-ben tervezett épület.
Pedig a ceglédi állomáson nézelődve észrevehetjük, hogy a régi, Pfaff-féle küldős itt-ott a mai szolnoki állomásra hasonlító belsőt takar. Elég csak megnézni a központi csarnokot vagy a már említett resti környékét, netán a jelenleg zárva lévő váróterem belsejét. Azaz úgy tűnik, hogy akár a régi épületet, mintegy héjszerkezetet használva, belülről akár át is lehetett volna építeni. (Amire egyébként Európában rengeteg példa van.) Az más kérdés, hogy a ceglédi állomás 2007-es felújítása miatt kialakított peronfedések a vágányok felől szinte teljesen takarják az épületet. Viszonyt a másik, a város felőli oldalról jól látszanak a tömbjei és az arányai, meg talán a szépsége is. Na, ott lehet elmélázni igazán azon, hogy mi lett volna, ha a Pfaff-féle szolnoki állomást nem elbontani, hanem megmenteni akarják.
