Nem vagyok bátor, sőt. A múlt héten egy közeli barátom másfél nap leforgása alatt előbb elvesztette a 77 éves apukáját, majd az 54 éves testvérét. Mindketten a koronavírus miatt hunytak el. Erre semmit se lehet mondani. Csak lesütött szemmel, titokban, iszonyatosan szégyenkezve arra gondolni: de jó, hogy nem én, de jó, hogy nem velem. Majd pánikolni. És egyre többször azon agyalni: hogyan úszhatom meg? Megúszhatom? Mert bár az összes ismert krónikus betegségem a dupla lúdtalpam, a kórházak környékén dolgozó ismerőseimtől azt hallom: korombeliek meg fiatalabbak küzdenek a lélegeztetőgépeken.
Aztán szerdán végre jött a telefon. Régen örültem ennyire hívásnak. „A Szputnyikot elfogadom?” Hezitáltam. A körzeti orvosunk engem hívó – nem tudom, hogy csak aznap hányadik hívását lebonyolító, mégis végtelenül kedves és türelmes – asszisztensét kérdeztem, mit javasol. „A lélegeztetőgépnél bármi jobb”. Azt hiszem, húsz másodpercig sem tartott a hívás. Megyek, csak szóljanak, mikor és hol oltanak! Másnap hívtak. Pénteken délután a Hetényi Géza Kórház hétemeletes tömbjében oltakozhatok vagy, ha úgy jobban tetszik: felvehetem az oltást. (Két borzalmas, fület bántó kifejezés, amit örökre szeretnék elfelejteni.)
Négy előtt érkeztünk a párommal. Volt hely a parkolóban. Az aulában fiatal katonalányok. Pillanatok alatt kikeresték a nevünket a listán, majd a mögöttük lévő, lekordonozott részre irányítottak. Korábban soha nem vettem észre az ott lévő, térelválasztónak tűnő, szerintem kilenc bibét, vagy férfiakat és nőket ábrázoló, elvont, de valahol mégiscsak a születésről és az életről szóló iparművészeti alkotást. Öt percig se nézegethettem – még fotózni is elfelejtettem, de majd, ha újra normális világban élünk, megteszem -, miközben érkezett még vagy húsz, nagyjából velem egykorú delikvens. És már szólított is valamelyik katonalány. Majd egy másik a sorunk élére állt, hogy kövessük. Az oltópontig vezetett. Ahol aztán két nővérke pikk-pakk adminisztrált, és arra kért, hogy ismét várakozzunk kicsit. Nagyjából, amíg a velünk érkezett csoport felét rögzítették. És akkor jött egy fiatal altiszt, aki katonásan abba a szobába vezetett, ahol egy nővérke kikérdezett, majd egy fiatal orvos beoltott. És a kezembe nyomta a papírt, hogy a második adagért mikor mehetek, illetve megkért: húsz percet a szomszédos váróban töltsek, aztán távozhatok.
A belvárostól a kórházig vezető oda-vissza úttal, mindenféle regisztrációval és a húsz perces biztonsági várakozással együtt, éppen egy óra múlva értünk haza. És közben sehol se éreztem azt, hogy tömegbe keveredtem, hogy ne vennének emberszámba, ne lenne minden átgondoltan megszervezve, és ne az lenne a cél, hogy mielőbb, minél többen be legyünk oltva. Minél többen juthassunk azon szerencsések közé, akik esélyt kapnak arra, hogy túléljék. (Láttam, azóta posztokat, hogy ez nem mindennap ment így. De ez most az én élményem. És végül azért is döntöttem a közzététele mellett, hogy az érme másik oldala is látszódjon.)
Őszinte leszek! Leszarom az összes eszement politikust, és nagyívbe kerülni fogom azokat, akik ebből az egész szörnyű helyzetből bármi módon politikai hasznot akarnak csinálni – pro és kontra. Nem érdekel, ki, mit mondott, ki, mit fog a másikra. Ez egy olyan történet, amiben nem lehetne helye a politikának, csak szakértőknek és szakembereknek, akik méltók azokhoz a személyes hősökhöz, akik nekem segítettek. Máshogy nem tudom kifejezni a köszönetemet, csak itt és így: köszönöm.
