Az első, utasokat szállító vonatszerelvény 1847. szeptember 1-jén 3 óra 15 perc alatt tette meg a Budapest-Szolnok távolságot úgy, hogy közben kilenc közbenső állomást is érintett a tizenhat kocsiból álló szerelvény. Ugyanezt a távolságot 2020. május 19-én – tehát valamivel több mint 174 évvel később – a négy-öt kocsiból álló Inter City vonat 4 perc híján 2 óra alatt teljesíti úgy, hogy közben csak öt közbenső állomáson áll meg. Nem nehéz kiszámolni, hogy közel kétszáz év alatt mindössze 79 percet sikerült fejlődni, azaz a nagy MÁV időutazás évenként alig fél percben mérhető. De mint a Budapest-Szolnok viszonylatban, leginkább a végtelenül legatyásodott szolnoki állomáson az utasok között el szokott hangozni: legalább jár valami. (Apró örömök az életben!)
A Magyar Államvasutak évtizedek óta PR-ral próbálja pótolni mindazt, ami fejlődés és szervezés terén egyszerűen nem megy. A legújabb ötlet – ami miután a Magyar Távirati Irodánál senki nem kezdett rajta röhögni, simán körbefuthatott rengeteg hazai sajtóterméken -, hogy a balatoni turizmus fellendítése érdekében a nyolcvanas évek hangulatát idéző, nosztalgia IC-k indulnak a főváros és a tó viszonylatában. Sőt, azon a vonaton még étkezőkocsi is lesz, ahol gulyáslevest és csoki roládot is fognak árusítani. (Még szerencse, hogy Hofi annak idején belűről zárta be a bolondokházát.)
Viszonylag sokat vonatoztam a nyolcvanas években, dehogy nosztalgiát nem érzek az akkori műbőrös, ragacsos, büdös klozetes, huzattal légkondicionált vonatok iránt, az biztos. Ahogy a koszos fehér köpenyben kétes kosárkát hordozó Utasellátós figurák és a vállalhatatlanul drága, hideg vagy romlott kaját kínáló, részeg sorkatonákkal kitömött étkezőkocsik iránt sem. Lehet, hogy azért, mert a nyolcvanas években közlekedő kocsik közül nagyon sok még felbukkan a keleti országrészben, a büfé kocsik meg úgy tűntek el, mint a sorkatonák.
Egyébként, ha a nyolcvanas évek megidézése a trend a MÁV okosainál, akkor gyorsan jelezzük nekik, hogy Szolnok induló, a hetvenes éveket idéző nosztalgia szerelvényeket kellene hirdetni. Ez nem is igényelne túl nagy szervezést, elég lenne néhány éjszakai vagy zsúfolt időszakban használt régi kocsit összerakni, V43-as mozdonyból meg van elég. A menetrenden sem kell változtatni – hacsak nem vissza akarnak térni a hetvenes évek gyorsaságához -, a szolnoki vasútállomás pedig maga a konzervált múlt. Mutogathatnánk a hetvenes évekből való kukákat, padokat, itt-ott még felbukkanó festéknyomokat, a rozsdásodó peronokat, az olykor vízben álló aluljárót és az 1975 óta önmagát kereső állomásépületet. Minimális befektetéssel hatalmas PR. (Lehet, hogy nem ingyen, hanem valami milliós MÁV-os állásban kellene szórnom ezeket az ötleteket?)
Persze lehet, hogy valaki csak humor bonbont evett a MÁV-nál, vagy néhányaknak elgurult a gyógyszere, esetleg kikapcsolt a realitásérzéke. Ugyanakkor nemcsak lelkesedni nem tudok az így világgá kürtölt hülyeségért, de már röhögni sem. Mert csak sírni lehet a MÁV állapotán, szolnokiként meg a szolnoki vasútállomás egy évtizede hirdetett felújításának elmaradásán. Nem tehetek róla, de a MÁV esetében én már csak akkor szeretnénk nosztalgiázni, és időben visszarepülni, ha a hétköznapokat már sikerül 21. századi, európai módon teljesíteni.
