Véletlenül, ismeretlenül, az utcáról ültem be először Györgyike székébe. És onnantól kezdve – nem sokkal később már tudtam – azon kivételezettek közé tartoztam, akik Györgyike kuncsaftjainak vallhatták magukat Szolnokon. Akiknek mindig felvette a telefont, akiknek valahogy akkor is szorított időt, ha aznap már tízedik órája csattogtatta az ollóit, akik beléphettek abba a kis kuckóba, ahol nem egyszerűen dolgozott, hanem valamit sugárzott. És mivel bőbeszédű, de mégis rendkívül diszkrét volt, már csak a magam nevében mondhatom: azok közé tartozhattam, akit kicsit talán a barátjának tekintett, akiről sok mindent tudott, akivel sok mindent megosztott.
Györgyikéhez nem elsősorban fodrászhoz jártam. Hanem beszélgetni. És csak így utólag zuhan rám: közben kicsit kikapcsolódni is. Györgyike nem csacsogott a vakvilágba. Hanem társalogott. Gondolatai, határozott véleményei voltak, közben pedig nyitott és bizonyos dolgokban elképesztően tájékozott volt. Azt hiszem, csak szakmunkásképzőt végzett, de sok diplomás értelmiségit lepipált az intelligenciája révén összegyűjtött tudásával. Mondom, mindig diszkrét volt, soha ki nem adta volna a kezei közé kerülő fejek titkait, mégis sok mindenről tudott, és azokról úgy mesélt, hogy azt bármelyik objektív, a forrásait védő hírügynökség megirigyelhette volna. Néha alig vártam, hogy akkora legyen a hajam, hogy bejelentkezhessek hozzá, és elmerülhessek Szolnok legfrissebb híreiben.
A fenébe Györgyike! Még életedben kellett volna portrét írni rólad, ahogy a hátam mögött állsz, és a tükörből látom, kezedben fésűvel és ollóval átszellemülten magyarázol, vagy elkerekedett szemekkel figyelsz. Meg megörökíteni, hogy egy igazi tűzről pattant nő vagy, akit bánt az igazságtalanság, aki kiáll az igazáért, akivel a vitába szálló jobb, ha felköti a gatyáját. És azt is, hogy közben mennyire szerettél élni. Hány balatoni helyet javasoltál nekem? Akkor is épp ezért hívtalak, amikor még azt is képes voltál vidáman újságolni, hogy lesz egy aprócska vakbélműtéted, de semmi komoly. Egyidősek voltunk, de már soha se leszünk ugyanannyi idősek.
Györgyike! Tényleg nem ezt ígérted, nem ebben állapodtunk meg, amikor utoljára beszéltünk. Veszekedned, vitatkoznod, érvelned kellett volna, hogy ez így nem oké! Szolnokból egy darabot nem lehet így kivenni. Mi lesz velünk? Szolnok most már örökre kócosabb város lesz. És ez nem igazságos. Még akkor sem, ha a férfiakhoz nem illő, titkos könnyekkel magunkat is siratjuk. Mert magunkból is meghalt valami, amikor végleg elléptél a fodrászszék mellől. Amiben úgy szerettem időzni.
