Ritkán szoktam olyan kulturális programokról, megtörtént eseményekről a blogSzolnok Ajánló rovatában írni, amelyek jó eséllyel nagyon sokára vagy soha többé nem lesznek láthatóak Szolnokon. Vannak azonban kivételek – legutóbb talán Keresztes Tamás Egy őrült naplója volt ilyen -, amikor annyira magával ragad a program, hogy nem bírom magamban tartani az érzelmeimet és a gondolataimat. Ilyenkor azzal áltatom magam, hogy azért írok egy elmúlt előadásról, mert ha nem is Szolnokon, de esetleg Budapesten vagy valamelyik nagyvárosban még lesz alkalmuk megnézni. Csak szólni akarok: ki ne hagyják, például Bálint András Radnóti-estjét!
Bár azt, ami Szolnokon, a Szín-Mű-Helyben látható volt január utolsó napján, jó eséllyel soha többé, sehol sem fogják megtalálni. És bánhatják. Mert bejött ez a 79 éves színészlegenda az apócska színpadra, hozott egy köteg papírt, amiket aztán letett maga mellé, és több mint egy órán keresztül nem verseket szavalt, naplórészleteket olvasott fel, személyes történeteket mondott, hanem számomra Radnótivá vált. Vagyis inkább egy olyan Bálint András lett, aki Radnóti helyett vagy szinte Radnótiként beszélt, és ettől maga Radnóti, a 78 éve meggyilkolt költő, férj, tanár, zsidó, magyar, budapesti, szegedi ember járt közöttünk, beszélgetett velünk Ettől pedig ez nem irodalmi vagy költői est volt, hanem kivételes alkalom, fájdalmas időutazás, amikor találkozhattam Radnótival. Vagy egyfajta Radnótival. Radnóti Miklós magyar költő velem beszélgetett 78 évvel a halála után.
Persze tudom, hogy a színpadon Bálint András állt. Aki már simán megteheti, hogy olykor belepillantson a papírjaiba, tévesszen, szavaknak háromszor fusson neki. Hiszen egy fekete öltönyben, egy asztal mellett állva, csak a szavaival és a gesztusaival képes megjeleníteni a két háború közötti Magyarországot, meg aztán a háború poklát, és megmagyarázhatatlan bugyrait. Tulajdonképpen nem csinált semmi egyebet, csak beszélt, szavakat rakott egymás mellé, néha kikacsintott, és mégis betöltötte a Szín-Mű-Hely minden szegletét. Én meg abban a bő órában többet tudtam meg Radnótiról, mint megszámlálhatatlan magyar órán, és a korról középiskolában meg töri szakos egyetemistaként. Legszívesebben azt mondanám, nem kell Radnótira órákat szánni az iskolákban, meg róla szóló tételeket biflázni az érettségire, csak be kell ülni Bálint András Radnóti-estjére. Amíg még lehet.
És erre összeszorul a szívem. Mert, ha Bálint András már nem lényegül át Radnótivá, ki fogja elhozni nekünk Radnótit? Egyáltalán meddig létezik még ez a fajta irodalmi est, amit Bálint András évtizedek óta a legmagasabb szinten művel? Valamikor divat vagy inkább kötelező kör volt, hogy minden magára valamit is adó színművész – nem celeb és sorozatszereplő – irodalmi estekkel járja az országot. Nemcsak a nagyvárosokat, de a falvakat is, az akkor még létező kultúrházakban. Voltak jók, rosszabbak, de voltak. És holnap mi lesz? Eltűnnek, mert azt mondjuk, nincs ilyesmire igény, hisz őszülő halántékkal tegnap is majdnem a legfiatalabb, vagy a tíz legfiatalabb egyike voltam a Szín-Mű-Hely nézőterén? Pótolhatatlan veszteség lenne.
Ezért is fontos, ami hétfőnként a Szín-Mű-Helyben történik. Bálint András 2007-ben játszani kezdett, majd 2019-ben felújított Radnóti-estjét 2022-ben elhozni Szolnokra egyfajta kultúrmisszió. Ami nekem szellemi táplálék. Ugyanis, amiről Bálint András Radnótiként beszélt, az nem a távoli múlt. Mielőtt nagyobb bajt csinálunk, naponta kellene zsolozsmáznunk Radnóti sorokat. Valahogy úgy, ahogy Bálint András varázsló vagy karmester egyetlen intésére felzúgott a Szín-Mű-Hely nézőtere, és folytatta Radnóti sorait. A könnyeket most se szégyellem.
(Az előadás fotói a Radnóti Színház honlapjáról, Bálint András és Turczi István közös képe a Szigligeti Színház közösségi oldaláról származik.)
