Szűk hét hét múlva nem valami játékterembe megyünk tippelni, hanem – mint minden választás alkalmával – a saját meg az utánunk következő nemzedékek jövőjéről fogunk dönteni. Patetikusan hangzik? Elfogadom. Miként az is fennköltnek tűnhet, hogy szerintem mindez azért van így, mert (még) demokráciában élünk, ahol a négyévenkénti szavazatunk döntheti el – elvileg -, ki fújja a passzátszelet a jövőben, ebben az országban. Persze a bilit is alám lehet tolni, hogy hátha beleér a kezem. Mert egyelőre nem akarok felébredni abból az álomból – vagyis azt képzelem, hogy ez nem álom, hanem valóság -, miszerint a demokrácia rajtam, rajtunk is múlik, már ha jól sáfárkodunk a döntésünkkel, amivel lényegében saját jogaink egy részét ruházzuk át a képviselőinkre. A valóságnak hitt álmomban azért tisztában vagyok azzal, hogy a döntésemmel jól sáfárkodni csak akkor tudok – és szerintem mindenki más is -, ha megfelelő információk, a valóság, az igazság, a több felől megvilágított tények birtokában gondolkodhatok el a felkínált választási lehetőségeken. És itt van az igazi hiba.
Olyan, mintha a hazai politikai élet egyik alaptézise az lenne, hogy igazsággal nem lehet választást nyerni. Sőt, talán részigazságokkal, a valóság minimális megmutatásával sem. Az egész politikai színtér és benne minden megszólalás olyan kezd lenni, mint egy nagy közösségi oldal. Ahol soha, senkinek a gyereke nem bukik meg félévkor, ellenben mindenkinek gyönyörű a bizonyítványa és a legjobb iskolákban tanulhat tovább. Ahol nincsenek a párok között veszekedések, nézeteltérések, csak folyamatos Valentin-napok. Ahol mindig, mindenki csak a legjobb oldalát akarja megmutatni, ahol csak jó helyeken, jó sminkkel lehet mutatkozni. Miközben mindenki pontosan tudja, hogy nem ilyen a valóság, a sok kamu bejegyzés eltakarja az igazságot. De hát kit érdekel, hogy a szomszéd csaj élőben nem is néz ki olyan jól, a kolléga családjában nem minden kerek, és a turistamágnes helyek mellett is mindig bűzlik egy szemétdomb? Ezek miatt kevesek hoznak rossz, pláne a nagy egészre kihatással lévő veszélyes döntéseket.
Persze ne felejtsük el, hogy a politikai hazugság pontosan olyan, mint a korrupció. Két okból is. Egyrészt a klasszikus bonmot miatt, miszerint „a korrupció az, amiből minket kihagytak”, azaz a politikában mi sosem hazudunk, csak a másik. Másrészt a korrupcióra a kisember ugyanúgy csak ráfázhat, mint a politikai hazugságokra, merthogy mindkettő az ő bőrére megy, főleg, ha nem veszi észre, hogy leginkább őt verik át, palizzák be, nézik hülyének. Magyarul, a többség ugyanúgy csak nézője a politikai hazugságnak, mint a korrupciónak. Bűnös nézője, mert tűri, elfogadja, lehajtott fejjel tudomásul veszi. Patetikus, fennkölt, álmodozó, de ki kellene mondani: a politikai hazudozás a mi bőrünkre megy, mert ezek miatt nem tudjuk objektíven alapon játszani a még létező demokráciát.
Nem tudom szépíteni a dolgot. Hazugságok erdejében kellene döntenem a jövőmről, a jövőnkről. Hülyére vagyok, vagyunk véve a politikai lózungokkal, szépítésekkel, az igazságok nem teljes kibontásával, a másik oldalhoz képesti relativizálásokkal, a kegyes kis füllentésekkel, a későbbi, az utólagos bevallásokkal, beismerésekkel. És hazugság lenne azt mondani, hogy nem tehetek, tehetünk róla. Hiszen évek óta résztvevői, elfogadói, bólogatói vagyunk ennek az életveszélyes társadalmi társasjátéknak. A mi felhatalmazásunkkal megy a folyamatos hazudozás. Mert látszólag ez kell nekünk.
Olyan jó lenne egy normális országban ébredni! Ahol előző este valami nagy-nagy tüzet raktunk, amire ráhajigáltuk az összes hazugságot, hogy aztán átmelegedve úgy kezdünk új életet, hogy nem alapállapot a másik, vagyis mindenki átverése egy kis hatalomért. Mert hazudni nem szabad.
Ébresztő!
