(Nyári ismétlés: Ez az írás 2022. március 17-én jelent meg először.)
Bauer István nagyszerű kisnyomtatvány-gyűjteményében eddig öt olyan számlát találtam, amelyeket a harmincas években Szolnokon tevékenykedő bérautó-szolgáltatók állítottak ki. Mivel a saját képeslapgyűjteményemben az első olyan fotó, amelyiken Szolnokon személyautó látható csak 1928-ból való, továbbá tudható, hogy Magyarország személygépkocsi állománya a harmincas évek közepére is csak alig érte el a 14 ezer darabot, feltételezem: öt-nyolc bérautónál nem lehetett több a városban a második világháborút megelőző években. Az viszont jól látható ezekből a számlákból, hogy a gépkocsival együtt bérelhető járművek viszonylag jól jövedelmezhettek, ha 1936-ban kilométerenként 24-36 fillért kértek egy útért, azaz egy tiszavárkonyi autós kiruccanás 12 pengőbe került. (Akkoriban, amikor a sláger szerint 200 pengő fixszel lehetett könnyen viccelni.)
Bauer István fantasztikus gyűjteménye alapján úgy tűnik, hogy a harmincas években a Horváth Bérautó Garázs volt Szolnok piacvezető szolgáltatója. Legalábbis erre utal, hogy egyedül nekik volt egyik oldalán önreklámmal nyomtatott számolócédulájuk, ráadásul ebből a képeslap méretű kisnyomtatványból került elő a legtöbb. A konkurensektől egy-egy a számolócédula található a Bauer-féle gyűjteményben. Horváthék cédulájáról viszont elárulja azt is, hogy a tulajdonos a Madách utca 1. szám alatt lakott, miközben az üzlete a Mária utca 2. szám alatt működött. Amiben nincs semmi meglepő, hiszen ez a két ingatlan a Baross utcára nyíló telek mögött, egymásnak háttal helyezkedett el, nagyjából a későbbi – ma is ott álló – MHSZ székház hátsó traktusának a helyén.
Az, hogy Horváthéknak legalább két személygépkocsija is volt a harmincas évek közepén, arról a reklámanyaguk tanúskodik, amelyen ott szerepel a Balilla és az Ardita elnevezés is. Az olasz FIAT cég az előbbit 1932-től gyártotta nyitott és zárt tetejű kivitelben, míg az Arditát 1933 és 1938 között forgalmazták. Feltételezem, hogy Horváthék hitelre vették ezeket a 4-6 személyes autókat, ami akkor 25-33%-os előleg mellett, egy-másfél éves futamidőre, meglehetősen magas kamat – 14-22% – mellett volt lehetséges. Ha pedig azt is hozzászámolom, hogy a rossz vagy nem létező utak, a kevés üzemanyagtöltő állomás és a távoli alkatrész utánpótlás miatt sem lehetett olcsó egy-egy gépkocsi fenntartása, akkor azt hiszem érthető a viszonylag húzós kilométerdíj.
Mindezek ellenére a Horváth Bérautó Garázs számláiról az is kiderül, hogy mik lehettek a tipikus események, amelyekre a szolnokiak (is) autót béreltek. Esküvők, temetések, betegszállítás, na és a települések közötti utazások. Ami Szolnokon különösen jól mehetett, ha figyelembe vesszük, hogy azokra a környékbeli településekre, ahová nem épült ki a vasút, a harmincas években is leginkább csak szekérrel lehetett eljutni. Márpedig az akkor már közel negyvenezer lakosú, újabb virágkorát élő Szolnokon is lehettek sokan, akik ha nem is rendszeresen, de legalább alkalmanként megengedhették maguknak, hogy ne gyalog, lovaskocsin vagy kerékpáron közlekedjenek, hanem bizony személyautón.
Bauer István gyűjteményéből tudható, hogy a Baross utca 21. szám, azaz a Glück divatházban – ez a Batthyány utca és a Hősök tere sarkán lévő telek – is lehetett személygépkocsit és sofőrt kölcsönözni Fekete László bérautó-vállalatától. De ugyancsak nyújtott ilyen szolgáltatást Árpásy Géza autó-taxi vállalata, igaz, róla nem derül ki, hol is működhetett Szolnokon. Szintén nem tudjuk, hogy pontosan hol székelt Nemes József bérautó-vállalata, aminek ráadásul nem is előrenyomott számolócédulája volt, hanem csak a pecsétje került a „bizonylat” tetejére. Nála egyszerűbben már csak Réthy Mihály „bérautós” oldotta meg a számlaadást: egy kockás papírkára, kézzel írta rá a városon belüli 1 pengő 20 filléres fuvart. De hát biztosan nemcsak a számlázás módja, de a szolgáltatás minősége is különbözött.
