Engedtessék meg nekem, hogy a második világháború európai befejezésének napjára – ami lehet, hogy nem pont május 9-én volt, de a legkevésbé sem ez számít – ne csak az emberiség eddigi legszörnyűbb konfliktusának a részbeni lezárásaként tekintsek, hanem annak az új világnak a születésnapjaként is, amiben tinédzserként élni akartam, és amelyikről bő három évtizedig úgy gondolhattam, elérkezett, az enyém is! Május 9-e számomra nemcsak egy történelmi dátum, egy kijelölt ünnepnap volt eddig, hanem személyes történelmemnek is fontos fordulópontja, még akkor is, ha csak bő negyedszázaddal később láttam meg a napvilágot. Ezen a napon mindig tisztelettel gondoltam azokra a katonákra, akik véget vetettek annak az őrültségnek, ami nemcsak lángba borította a világot, de emberek millióit pusztította szisztematikusan csak azért, mert más népekhez tartoztak, más identitásuk volt vagy csak a politikai gondolkodásuk tért el a hatalmon lévőkétől. Számomra azok a katonák nyitották meg az utat ahhoz a modern Európához, amelynek lakója akartam, akarok lenni.
És engedtessék meg nekem, hogy kimondjam: 2022. február 24-én valami eltört bennem, valami május 9-ével kapcsolatban is megváltozott. Ez az első május 9-e, amire nem tudok jó szívvel gondolni, amit nem tudok a győzelem napjaként aposztrofálni, amikor egy kicsit úgy érzem, abból az Európából vagy az én európai álmomból pusztítottak, pusztítanak el valamit, ahol azt hittem, egész életemet békében, emberségben, testvériességben, egyenlőségben leélhetem. Egy pillanatig sem kívánok vitába szállni azokkal, akik azt gondolják, Oroszország jogosan indított támadást egy szuverén, független ország ellen, akik azt vallják, hogy sem Ukrajna, sem az ukrán nép nem létezik, ráadásul az ukránok ezt az egészet maguknak köszönhetik, sőt önmagukat mészárolják, hogy tetszenek a nyugati médiumoknak. Nem tudok és nem is akarok olyanokkal szót váltani, akik szerint az orosz-ukrán háború tulajdonképpen a nyugati világ kreálmánya, kitalációja, haszna, akik a tengernyi kínról, szenvedésről, nők megerőszakolásáról, gyerekek legyilkolásáról és egyáltalán erről az egész pusztításról képesek azt állítani, hogy csak propaganda. Mert szerintem ez mindannak a beszennyezése, amiről a győzelem napja 76 éven át számomra szólt.
Az is engedtessék meg nekem, hogy kimondjam: a 77 évvel ezelőtti győzelemért a legnagyobb áldozatot hozó nép, ország, birodalom mai leszármazottai besározták és besározzák nagyapáik emlékét! És nem tudom elképzelni, hogy egyszer Oroszország vagy az orosz nép képes lesz úgy fejet hajtani az ukránok és Ukrajna előtt, ahogy a németek és Németország megtette a második világháború után az áldozataival és azok leszármazottaival szemben. Pedig ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a részben a németek által is kitalált európai gondolat egy olyan „eszme” legyen, amihez aztán az egész kontinens az Atlanti-óceántól az Urálig csatlakozott vagy csatlakozni akart. És ami nélkül kizártnak tartom, hogy valaha is ismét arról az Európáról beszélhessünk, ami egyébként azon a május 9-én, a sötétség felett aratott győzelem napján megszületett, és amit sajnos idehaza is oly sokan – szerintem tévesen – hibáztatnak a bajaink miatt.
Engedtessék meg nekem a tépelődés, hogy a jelen hibáiért vajon okolhatók-e a múlt hősei, szabad-e akárcsak egy kicsit is másként gondolni rájuk leszármazottaik tettei miatt! A példás életű nagypapa szemére vethető-e, ha utólag kiderül, gazembereket nevelt, emberi mivoltukból kifordult lényeket hagyott az utókorra, még ha erről halála miatt nem is tudhat? Sáros, szomorú győzelem napja ez, amikor nem marad más csak a hit és a remény, hogy egyszer képesek leszünk közösen lemosni mindazt a gyalázatot, ami napjainkban fröccsen május 9-ére.
(Az illusztrációk Berkó Pál 1941-ben Ukrajnában készített fotói, amelyek a Fortepanról származnak.)
