Az elesettek, a rászorulók segítését, az önzetlen jótékonykodást követendő erénynek tartom. De vessenek meg, nehezen, pontosabban egyáltalán nem nyílik meg a pénztárcám, amikor nálam fiatalabb, láthatóan életerős férfiak próbálnak néhány forintra levenni! Az pedig kifejezetten dühít, amikor mindezt erőszakosan, gátlástalanul nyomulva, már-már követelőzve próbálják elérni. Ennél csak attól megy fel bennem jobban a pumpa, amikor azt tapasztalom: gyorsan felmérik, hogy nálam nem lesz szerencséjük, és inkább a náluk gyengébbekhez, elesettebbekhez lépnek oda, akiknél – ki merem mondani – megfélemlítéssel célt érnek. Mert egy tizenéves, vékonyka srác mer ellentmondani a nagydarab, még azt is mondanám, kigyúrt fiatalembernek, amikor az jótékonyságnak álcázott képeslapot nyom a kezébe? Vagy a hetvenes, madárcsontú néni a láthatóan jó erőben lévő, a továbbhaladást profin elzáró kéregetőnek? Főleg, hogy a gyengébbek mindig kettesben maradnak ezekkel a senkiházikkal, akik néhány hete a szolnoki vasútállomáson éppúgy garázdálkodnak, mint a város közepén, a Hild téren.
Amikor a hétvégén, a Hild téren elindult felém a vasútállomáson hétköznap látott srác meg a haverja, elgondolkodtam azon, hogy rendőrt hívok. Aztán a srác gyorsabb volt, pontosan felmérte, hogy nálam ismét nincs esélye, én meg hirtelen azon kezdtem kattogni: mit mondhatnék a 112-őt Miskolcon felvevő ügyeletesnek. Mondjam azt, hogy majdnem kéregettek, majdnem erőszakkal kéregettek tőlem, de aztán meggondolták magukat? Állítsam azt, hogy a következőnek kiszemelt áldozat nálam gyengébb, elesettebb lesz? Mivel bizonyítanám, hogy nem jó szándékúak és önkéntesek voltak a korábbi adakozások? Egyáltalán van nekem ahhoz közöm, hogy két szabad állampolgár között a nyílt utcán mi és miért történik? Kívülállóként, nem az ügylet részeseként miért pofázhatnék én bele?
A tehetetlen düh kerített hatalmába. És erre a Hild tér Skála felőli végén már ott is volt a következő segítségkérő. A profibb, aki valami képeslap tukmálásával pumpolta a gyengébbeket és az elesettebbeket. Ráadásul nem egyedül, hanem hármasban, hogy a tér sarkához érők nehogy kikerülhessék a hálójukat, amit távolról egy kisgyerekes anyuka felügyelt. Nem tudom szebben mondani: csoportosan, aljas módon utaztak fényes nappal Szolnok közepén a gyengébbekre. És biztos vagyok benne, hogy sikerrel. Különben nem fektettek volna időt ebbe az üzletbe. Amit csak néztem, és belegondoltam, hogy mindenféle térfigyelő kamerák, polgárőrök, közterületesek és rendőrök hada között hány szerettemet tudnák ezek a mocskok aljasan megfélemlíteni, majd pár forintra lehúzni.
De most tényleg, segítsenek! Mit mondjak a rendőrnek, ha azt látom, hogy egy nagydarab férfi képeslapokat tukmál nála gyengébbekre, aminek a végén általában előkerül a pénztárca? Vagy, amikor reggelente azt tapasztalom, hogy a vonattal a városba érkező diákoktól kunyerál folyamatosan, szerintem üzletszerűen egy srác? Mit kellene mondanom, hogy ne vonják kétségbe a toleranciámat, az elesettek iránti szimpátiámat, és valahogy megértsék, az ilyesmitől rosszul érzem magam és dühít a tehetetlenség, mert azt képzelem, az ilyesmi ellen nem az állampolgároknak kellene magányosan harcolniuk.
