Ha Szent István feltámadna, szerintem dühösen szétzavarná az utódait, hogy a nevével ne szórakozzanak, a neki szentelt ünnepen ne csináljanak hülyét belőle. Talán már neki is sok lenne ugyanis az idei év egyik legnevetségesebb magyar perpatvara, ami a Szent István-napi ünnepségek körül kibontakozott. Úgy országosan, országszerte, mint szerteszét és nálunk. Ráadásul úgy összekavarodtak a szavazótáborok, a pártolók és az ellenzők, hogy kérdezőbiztos legyen a talpán, aki meg tudja mondani, ki, kivel van. Vagy éppen ki ellene, és aki ellene, vajon velünk-e még? Jaj, micsoda ország!
Nem tagadom, sőt már az sem érdekel, ha valakik félrelöknek érte, de már tavaly is a tűzijáték ellen voltam. Mert semmi köze Szent Istvánhoz, az új kenyérhez, Magyarország születésnapjához, csupán egy ócska cirkusz a népnek, ami ráadásul sokba is kerül (az istenadta népnek). És – miként már korábban is jeleztem -, ha már népszórakoztatásra akarunk költeni, lehetnénk inkább kicsit innovatívok, és olyan fényfestést és fényjátékot nyomhatnánk minden augusztus 20-án, hogy annak valódi turisztikai értéke is lenne. (Lásd a Tiszavirág Fesztivál zseniális „házfestéseit”!) Ja, és az a kutyákat se zavarná. De hát a kutya is csak akkor fontos, ha kampányolni lehet vele.
Azt is őszintén be kell vallanom, hogy mélységesen egyetértettem a szolnoki csata márciusi elhalasztásával. És mivel a szomszédunkban még mindig ropognak a fegyverek, és ha nem tűnne fel, még mindig naponta közel tízezer háború elől menekülő gyerek, nő, idősember robog át kishazánkon, talán augusztus 20-án is mutathattunk volna némi empátiát. De hát egyedül bátornak lenni gyávaság, csordában gyávának lenni bátorság. Zúgjanak a halálra tervezett eszközök, ropogjanak a vaktöltények, Róma óta tudjuk, mi kell a népnek. Bármi odavethető az oroszlán elé.
Vihar lett. Vagy majdnem. (Várom, mikor derül ki, hogy a meteorológusok szabotáltak, szándékosan cseszték el a szép ünnepet, tehát ideje feloszlatni őket, vagy a kastélyszépítészeti kormánybiztos alá dugni a hülye bagázst.) Ha szavazni kellett volna egy héttel korábban, hogy szakadó eső vagy légiparádéval kiegészített tűzijáték, szerintem nincs ember, aki az utóbbiakat választja. Azt mondják, a Jóisten a végén mindig döntetlenre hozza ki a meccseket. Nem lett se tűzijáték, se légiparádé. Se itt, se sokhelyütt.
Ám nekem nem világos, hogy miért. Vitézeinknek ugye nem egy kis széltől, esőtől, villámlástól szállt ínukba a bátorságuk? Vagy, ha igen, akkor most adjuk el az összes cuccot, mert, mint a szomszédban tapasztalhatjuk, az ellenség esőben, szélben, napsütésben is támad. A háborúhoz nincs rossz idő, csak felkészületlen hadsereg. Nem bántanám a mieinket. Mert sejtem, hogy inkább a látványosságra összegyűlő nép miatt aggódtak. Miként a tűzijáték sem azért maradt el, mert félő volt, hogy esetleg nem sikerül felgyújtani a kiszáradt Tiszaligetet. Inkább sokakban felrémlett 2006. A rosszul informált tömegek furcsák, életveszélyes dolgokra képesek. Jobb az óvatosság.
És, mint oly sokszor máskor, „szerény nyomott” értelmem így már csak azt nem érti, hogy ha a parádé és a tűzijáték a választópolgárok biztonságának szem előtt tartása miatt maradt el, akkor az esti programok, koncertek esetében ez vajon miért nem volt szempont? Netán mégsem ez a szempont szólt az előbbiek halasztása mellett? Vagy, ha már minden ki volt fizetve, legalább vigadjunk? Esetleg nem gondoskodtak esőnapról? Össze vagyok zavarodva. Maguk értik ezt a játékot?
(A felhasznált fotók csak illusztrációk 2018-ból, hiszen, ha nem volt, fotó sincs.)
