A Budapest-Szolnok vasútvonalon először utazóknak természetesen halvány elképzelésük se lehetett arról, milyen is lesz 175 év múlva ez a közlekedési mód, miként az szolnoki indóháznál várakozó nagyérdemű közönség sem sejthette, hová fejlődhet a város a vasparipának köszönhetően. Tehát ne ebből induljunk ki, csak rögzítsük: Szolnok történelmének legfontosabb momentuma az ide vezető vasútvonal megnyitása volt! Ezt talán csak az homályosíthatta volna el, ha az elmúlt 300 évben valamikor megépül a Duna-Tisza csatorna, és ma nemcsak Magyarország egyik legnagyobb vasúti csomópontjánál, de esetleg az Európát átszelő víziút egyik végpontjánál is fekszünk. Na, de a történelem egy dolgot nem ismer: a „mi lett volna, ha” okoskodást.
Azt is nyugodtan rögzíthetjük, hogy gőzvontatású vasút lassan 200 éves története során a világ országai, vasúttársaságai és vasútvonalai különböző „utat” jártak be a fejlesztés, a technika, az utaskiszolgálás és a pontosság terén. Természetesen tudom, hogy a japán szupervonatoktól az indiai szakadt kocsik tetején túlélő tömegekig nagyon széles a paletta, és akár azt is mondhatnánk, hogy mindaz, amit a Magyar Államvasutak vasúti közlekedés címén produkál, világviszonylatban nem is olyan rossz. Csakhogy nekem elegem van ezekből a megengedő mismásolásokból, én itt szeretnék a világ legjobb helyén élni. És nem akarok ünneprontó lenni, de mindaz, ami Szolnokon (is) történik a vasúti sínek környékén, az hozzánk, a városhoz és a születésnapjához sem méltó.
A Budapest-Szolnok távolságot 1847-ben 3 óra 15 perc alatt tette meg az első gőzmozdony vontatta szerelvény kilenc megállóval. A tegnapi napon, azaz 175 évvel később, villanyvontatással, négy megállóval, Intercity szerelvénnyel 2 óra 2 perc alatt sikerül abszolválni, miközben 1 óra 15 perc lett volna a terv. És a legutóbbi hasonló utazásomhoz képest ez még jó eredménynek számít, hiszen akkor 2 óra 40 perc alatt jött össze ugyanez a távolság. Miközben nem merném azt állítani, hogy ezek a ritka kivételek. Személyes tapasztalataim alapján ugyanis kijelenthetem, a MÁV-nak egy dolog biztosan soha sem sikerül: az ígért menetidőt tartani.
Márpedig, ha ez nem sikerül, akkor az ennek ellenére a vasutat választó utasnak nincs más lehetősége, mint a vasútállomásokon dekkolni. Vitathatatlan, hogy a Nyugati pályaudvar csarnokát felújították, de azon kívül, hogy nem ázik be, más szolgáltatást nem is nyújt. És Szolnokról még ennyi sem mondható el. Szolnokra csak érkezni szabad. Majd csukott szemmel, befogott orral minél gyorsabban elhagyni az állomás környékét. Innen indulni és itt várakozni ugyanis maga a kelet-bangladesi rémálom. A lassan ötvenéves állomás épülete minden szegletében vállalhatatlan. Az utasváró, a mellékhelyiségek, az aluljáró és az esőnek, napnak, szélnek kitett peronok szégyenletesek. Az utastájékoztatás alávaló, a vonatokra való fel- és lejutás évszázados modellt követ, és a néhány kirakat szerelvényen kívül már az IC-k is bontó állapotban vannak. A rendszerváltás után 33 évvel ki kell mondanunk: ha Kádárék nem fejlesztették volna a vasutat, itt sem tartanánk.
A szolnoki vasútállomás felújításának terveit 10 éve láttam először, sőt akkor az ideiglenes állomás nevét is kormányelőterjesztésben olvastam. Akkor tényleg elhittem, hogy pár év, és megújul Szolnok egyik legforgalmasabb kapuja. Ma már meg se merném tippelni, hogy mikor lesz ebből bármi. Hány évig kell meg a város napján és további 364 napon szégyenkeznünk a Jubileum téri állapotok miatt? Ami a MÁV-nak, a kormánynak, a máshol élőknek egyáltalán nem fáj, hiszen az ott tapasztaltak csak a mi szégyenünk. Egy vasutas városé, amelyet a vasút teremtett meg.
