A Szentendrei Skanzenhez immár nem lehet úgy megérkezni, hogy az embernek először ne egy erdélyi kisváros főterén és házain akadjon meg a szeme. Merthogy a skanzenhez vezető főút mellett, a skanzen bejáratával átellenes oldalon felépítették a szabadtéri néprajzi múzeum kilencedik tájegységét, ami egy nagyon jól mixelt és sűrített Erdély kisváros. Mivel azonban a növények még nem érték utol az építkezés ütemét, az útról, a parkolóból se nagyon takarják el az új tájegységet. Így, aki még nem járt a Skanzenben – azt egyrészt nagyon sajnálom -, vagy már sokszor járt ott, de legutóbb 2022 előtt, annak ez az új attrakció fog először feltűnni, és kizártnak tartom, hogy ne akarná azonnal megnézni.
A szentendrei Erdélybe természetesen a főbejáraton keresztül, egy kisebb túrával lehet eljutni. A magam részéről nagyon ajánlom, hogy a bejárat után szálljanak vonatra, egyrészt mert a régi motorkocsin utazni felnőttként is élmény, másrészt, mert szükségük lesz az energiájukra és a lábukra az új tájegység bejárásakor. A megfelelő megállótól csak néhány lépés az erdélyi tájegység bejárata, ami nem más, mint egy szocialista, magyar-román határátkelő. Természetesen Daciával, kinyitott csomagtartójú és kipakolt bőröndös Ikarus busszal és régi, állampárti címerekkel. Őszintén megmondom: kedvemre való, hogy a skanzen kezdi beengedni a falai közé a 20. század második felét, a rendszerváltás előtti időszakot is. Egyszerűen azért, mert tudomásul kell venni, hogy a mai gyerekek nagyszülei már nem a nádfedeles parasztházak előtt ülő nénikék, hanem bizony a szocialista lakótelepek és kockaházak lakói.
Egyébként a határátkelő után, a főút alatt átvezető alagúton, majd egy vetítésekkel és hangokkal díszített „előszobán” keresztül léphetünk be a képzeletbeli erdélyi kisváros főterére. Ahol nekem elsőre elállt a lélegzetem. Sokféle, de mégis összeillő polgárház, korok, divatok és ízlések modern, de vállalható találkozása a tájegység főtere. Amit már csak azért érdemes szolnokiként is megnézni, mert azt a Monarchia-kori időszakot idézi, amikor Szolnok belvárosa is hasonló volt: polgárházak, némi eklektika, némi szecesszió, alul üzletek, fölül lakások. Ráadásul végre nem „halott” múzeumokat, unalmas kiállításokat építettek, hanem élettel, korabeli élettel és emberekkel töltötték meg a házakat. És ez az igazi attrakció.
Be lehet lépni egy helyi kis nyomdába és a helyi lap szerkesztőségébe, ahol nem tárlatvezető, hanem régi nyomdászt, szerkesztőt alakító „színész” fogadja a látogatót. Miként a rőfösnél sem idegenvezetőbe botlunk, aki el akarja mesélni, mit látunk, hanem korabeli kereskedőbe, aki vevőként igyekszik kezelni bennünket, eljátszva, hogy mi mindent vásárolhatnánk nála. De ilyen a postahivatal, a gyógyszertár, és főleg ilyen a tér sarkán lévő korabeli kávézó. Ahol miközben friss süteményeket és kávét kaphatunk, az ugyancsak színészi képességekkel megáldott személyzet olykor pöröl egymással, hogy némi múlt századi hangulatot teremtsen.
Azaz végre nem rácsodálkozók, nem múzeumlátogatók lehetünk, hanem a múlt megidézésében közreműködő játszótársak, miközben a hétköznapi emberek élete és világa nyílik meg előttünk. Hol és hogyan éltek az előző századfordulón egy kisváros lakói az Osztrák-Magyar Monarchia keleti végén. Akár Szolnokon is.
