Nemzedéki paradoxonom, hogy 2022-ben is olyannak kell képzelnem a jövő magyar oktatási rendszerét, mint amilyennek tanárszakos egyetemi hallgatóként 1992-ben álmodtam a harminc évvel későbbit.
Olyannak, aminek legfőbb ismérve az esélyegyenlőség. Azaz legyen bárhol az iskola az országban, legyen bármilyen a diákok otthonról hozott csomagja, az oktatás mindenütt és mindenkinek egyformán segít abban, hogy a legtöbbet hozhassa majd ki magából. Így nem veszítünk el egyetlen koponyát sem csak azért, mert rossz helyre született.
Olyannak, ahol végre nem a magolás, a leírtak kritikátlan visszaadása a cél, hanem a gondolkodás, az önálló munka és tanulni tudás, a kreatív elme szabad szárnyalása. Mert szerintem ez az alapja a tudásalapú, 21. századi társadalomnak.
Olyannak, ahol nem mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy kell tanulnia, hanem képességei, szorgalma, tervei alapján válogathat a legmodernebb ismereteket kínáló „oktatási étlapokról”. Hiszen nincs két egyforma ember, ezért nem lehet konfekció sem az oktatásban.
Olyannak, ahol azonos körülmények várják a legelitebb fővárosi negyed és a legnehezebb sorsú vidéki település iskoláinak használóit is, ahol az iskolák kapuin belül eltűnik, ki hol él, ki honnan jön, mert mindenkinek egyformán a maximum jár. Mert a környezet is nevel.
Tudom, harminc éve is tudtam, hogy álmaim oktatási rendszerének az alapja a pénz. Három évtizede is abban hittem, amiben most is hinnem kell: eljön Magyarországon az az idő, amikor az oktatás – a bölcsődétől az egyetemen át, az élethosszig tanulást biztosító intézményekig – a legfontosabb, és ezen a területen ismeretlen, sőt bűn az a kifejezés, hogy „nem futja”. Mert miként az elmúlt két évszázad magyar sikerei – lásd a kiegyezés utáni gazdasági felemelkedést – és nemzetközi példák – lásd Japán, Dél-Korea vagy Finnország esetét – is mutatják, nem lózung, hogy az oktatás a legjobb befektetés. Aminek pedig fontos része, hogy az ország legjobban megfizetett állami alkalmazottai a pedagógusok és az oktatást segítők. Azért, hogy a legjobbak, a legalkalmasabbak akarjanak erre a pályára lépni, és azon a nyugdíjazásukig maradni, és emiatt már a különböző képzőhelyek is a legkiválóbbak, legrátermettebbek közül válogathassanak. Egy percre sem megfeledkezve arról, hogy az álomrendszer finanszírozói, felhasználói – azaz az ország polgárai – joggal várhatják el a rendszer működtetőitől a folyamatos önképzést és fejlődést, az eredmények objektív mérését, a lazítók, gyerekektől megcsömörlők, belefásulók eltávolítását. Mert valamit, valamiért.
Az elmúlt három évtized számomra megmutatja azt is, hogy az általam megálmodott oktatási rendszer megteremtése a rendszerváltás utáni politikai szereplőktől – függetlenül, hogy ma éppen hová sorolják magukat – nem várható. Ezért sincs semmi keresnivalójuk a mai kormánypárti és ellenzéki politikusoknak a jelen pedagógus-diák-szülő demonstrációkon. Egytől egyig bűnösök ugyanis a mostani helyzet kialakulásában. Három évtized alatt egyetlen formáció nem tudott egy vállalható, szakmailag alátámasztott, az érdekeltekkel egyeztett, hosszú távú, ciklusokon átívelő oktatási reformot megfogalmazni, csupán a napi politika és az aktuális hasznoszerzés mentén manővereztek. Ne tagadjuk, a ma politikusai a jelenleg működő oktatási rendszer állatorvosi lovai! Ez a rendszer teremtette meg azokat, akik még ma is arról beszélnek, hogy a mostani pedagógus-diák-szülő demonstrációk csak a tanárok fizetéséről, kapzsiságáról szól. Azokat, akik képesek vállalhatatlan jelzőkkel illetett megtévesztőkről és megtévesztettekről beszélni. Azokat, akik jólfizető állásokból papolnak a becsületes, fillérekért is dolgozó tanárokról. Azokat, akik a megoldáskeresés helyett ellentéteket szítanak tanári karokon, településeken, országon belül, akik arra utaznak, hogy a kiművelt, tanult emberfő, az értelmiségi bűnös, a bajokért hibáztatható és üldözendő legyen. Azokat, akik miatti is nagyon fontos lenne átalakítani az oktatási rendszerünket, hiszen a vezetőink az országunk állapotát tükrözik.
Ne szépítsük, mindezekért az elmúlt évtizedek pedagógusai is hibáztathatók! Hiszen miközben a rendszerváltás után a jogász-, az építész- és az orvostársadalom képes volt az aktuális parlamentekben a saját érdekeiért lobbizni, addig a tanárok – az óvodapedagógustól az egyetemi professzorig – ezt nem tették meg. Annak ellenére sem, hogy biztos vagyok abban, a parlamentben és az önkormányzatokban is a pedagógus diplomával rendelkezők aránya a legmagasabb. Ám úgy tűnik: a pedagógus azonnal elfelejti honnan jött, mire tette fel eredetileg az életét, mihelyt nem egy oktatási intézmény a munkahelye.
De inkább nem általánosítanék, hanem őrizném a hitem, hogy ha az én aktív éveimben már nincs is esély a megálmodott oktatásirendszerre, és már a gyerekeimet sem ilyenben képezték, legalább az unokáimnak még megadathatik. És eljön az idő, amikor nemcsak mi tartjuk magunkat a világ legokosabb nemzetének, hanem a világ nemzetei is elismerően és irigyen néznek ránk, mert az okoskodáson túl tanulni és gondolkodni is tudunk végre. Magunkról és magunkért.