Tegyük hozzá: a Kis Tiszába úgy lehet elindulni ebédelni, hogy teljesen mindegy, aznapra mit találtak ki, mellé nem foghatunk, éhesek nem maradunk.
Az egykor szebb napokat látott Kis Tisza küllemében mára igencsak megkopott. Ósdi, nehezen kezelhető bútorok, sötétség, koszlott, repedező falak, mintha megállt volna az idő a nyolcvanas években. Ám a konyhán és a teremben még mindig – vagy igazán csak most – tudnak valamit.
A napi menü nem egy odavágott, letudott, kötelező gyakorlat, nem egy felturbózott menza, hanem valódi ételsor. A napi leves – ami a leveses magyarnak oly fontos – nem por és víz, vagy ugyanazon íz más-más betétekkel, hanem valóban különböző, egyedi alkotás. Finnyás vagyok, nehezen próbálom ki az újat, de itt még mindent megkóstoltam, amit kihoztak. És nemcsak azért, mert a tál bőséges és meleg.
A remek kezdés után általában háromféle második fogásból választhatunk. Mondom, általában, hiszen az egyenletes minőség sokakat vonz, és bizony előfordul, hogy a nap legjobb ajánlata kettő után már hiányzik a konyháról. De semmi baj, mert valószínű, hogy a maradék kettőben is kedvünket leljük. Amit pedig kapunk, nem egy mikrón feltámasztott hűtőmaradék, hanem valódi szakácsteljesítmény. Élvezettel ehető.
Persze a kissé szakadt helyiségben mit sem érne a remek menü, ha rossz lenne a kiszolgálás. Úgy látom, sokszor tanulók segítenek be, de ők is olyanok, akikre ragadt már némi szakmai minimum. Mintha a szép emlékű Szolnok Étteremben inaskodó főnök szívén viselné az utánpótlás nevelését. Megéri, mert a Kis Tiszában a humánum legalább annyit tesz hozzá a kellemes vendéglátáshoz, mint a leves vagy az a remek csirkepaprikás.
Napi menü desszerttel vagy salátával 950 forint
2010. március 3.: *****
