A premieren általában még nem tudható, mi fog a nézőben hosszabb-rövidebb ideig megmaradni egy darabból. Most azonban úgy érzem, évekig fogok emlékezni A király beszéde szolnoki bemutatójának a világításra. A játszó fényekre, amelyek révén a szinte minimális díszletekből lakóház, palota, katedrális, park épült a színpadon, ráadásul kortalanul. Egy színházi előadásra talán lehetetlen azt mondani, hogy színes vagy fekete-fehér, de Dicső Dániel rendezése Zöldi Z. Gergely díszlettervezőnek és a világítás kitalálóinak és megvalósítóinak köszönhetően mégiscsak fekete-fehér lett. Pont olyan, mint a néhány korabeli, londoni filmbejátszás, meg agyunkban a huszadik század harmincas évei. Ráadásul itt a világítás nemcsak a kort és annak hangulatát idézte meg, de nagyon jól tagolta a színt, emelte ki vagy tolta háttérbe az éppen színpadon állókat.
Azt hiszem, a fények mellett a tömörítés és a történetmesélés lesz a másik, ami a szolnoki A király beszédéről sokáig eszembe fog jutni. A rendező ugyanis nem akart mindent elmagyarázni, megmutatni, hanem felnőttként és játszótársként kezelve sokszor úgy juthattunk el A-ból C-be vagy D-be, hogy a köztes állomásokat a néző képzeletére, gondolataira bízta. Ám ettől mégsem széteső jelenetek egymásutánja lett a végeredmény, hanem a fő sodort megőrző, különálló történetekből összekapaszkodó sztori, ami még akkor is viszonylag nagy odafigyelést igényelt a nézőtől, ha a filmet és az eredeti történetet ismerte. Mert persze, Szolnokon is sikerült elmondani élete legfontosabb beszédét a Bertie-ből lett VI. Györgynek. Hisz nem attól lesz egy dráma sokszor, sok helyen bemutatható, ha szétszedik, átírják, és újra összefércelik. Hanem a hangsúlyoktól, a kiemelésektől, amelyek aktualizálhatják, és szórakoztatóvá tehetik akár a jól ismert művet is.
A szolnoki A király beszéde ezért nekem nem is a dadogó királynak a trón és a világtörténelem miatt megkerülhetetlen személyes kínlódásáról szól. Sokkal inkább a tudás tiszteletéről, megbecsüléséről, a férfiak mögött álló nőkről, a be nem teljesülő haza- vagy elvágyódásról, na meg a politika színpadán feltűnők emberi gyarlóságairól. Nem tudom, és nem is fontos, hogy a szolnoki Lionel és Bertie valóban barátok lettek-e a közös küzdelmük után – szerencsére a filmből ismert, erre vonatkozó felirat itt el is maradt -, mert szerintem sokkal fontosabb az az út, amit egymás megismerése után együtt és önállóan is megtettek. Hála az égnek, Szolnokon nem lett nyálas barátság, a gazdag és a szegény szirupos története ebből a valós, bár elismerem, mesebeli történetből.
Talán mert a királyt alakító Dósa Mátyáshoz és a beszédtanárt megformáló Mészáros Istvánhoz sem illettek volna ilyen karakterek. Azt ugyan nehezen tudtam eldönteni, hogy Dósa Mátyásban látom-e vagy sem a Colin Firth-t, abban azonban egészen biztos vagyok, hogy Mészáros István „Pulcher” játékában egyetlen pillanatra se köszönt vissza a filmbeli beszédtanár. „Pulcher” teljesen szuverén módon alkotta meg a maga karakterét, és ismét bebizonyította, hogy bár minden alakításában ott lesz – legyen is – egy kis „pulcherség”, azért bármire képes a színpadon, és mára egyértelműen a Szigligeti társulatának vezető férfiszínésze. Ahogy a feleségét alakító Gombos Judit pedig a női oldalé.
A király beszéde szolnoki előadása nemcsak a fények, a történetmesélés és „Pulcher” miatt lett kedves a számomra, de a „mellékszereplők” miatt is. Mert Gombos Juditnak és Dósa Mátyásnak is kitűnő partnere Sárvári Diána, akinek már tényleg kijárt ez a tündöklés, amit Erzsébet királynéként színpadra tett. Miként a Churchillt alakító Horváth Györgynek is. De Vándor Attila, Karczag Ferenc, Horváth Gábor sem okoznak csalódást, miként a direktor, Barabás Botond is nagyot alakít az önmagát imádó, a koronát tulajdonképpen a saját fejére képzelő, nagy intrikus Canterbury érsek szerepében.
Nekem tetszik az idei évadban vett irány. És a szívem vérzik, hogy mindez november 30-án megszakad.
(A képek a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)
