Lehet, hogy a régi utazók számára egy országról a legtöbbet a piacok, a temetők és kuplerájok mondtak el, szerintem ma a közösségi közlekedés árul el legtöbbet egy nemzet állapotáról. És nemcsak azért, mert az adott ország, nemzet polgárai közösségben, egymással kapcsolatba lépve közlekednek, hanem azért, mert a tömegközlekedés a legtöbb esetben állami szolgáltatás. Azaz pontosan leírja, hogy az állam mit is gondol a polgárairól, a saját feladatáról, a közvagyon megőrzéséről és kamatoztatásáról. Minek tagadjam, hogy a magyar viszonyokat elég jól ismerve minden alkalommal rá tudok csodálkozni a svájci vasutak – tényleg több van – állapotára és működésére.
Kezdjük az állomásokkal. Nem lepusztultak, nem koszosak, egyetlen négyzetmétert sem ver fel a gaz, de hát ez az ország többi részén is így van. (Igaz, a grafittisek nagyon aktívak.) A kisebb települések vasútállomásain lényegében már nincs semmi, szerintem nem is nagyon dolgozik azokon senki. Funkciójuk nem több, minthogy az időben érkező vonatokra fel és le lehessen szállni. Jegyet, rágcsálni valót automatából árulnak, a tájékoztatás meg gondolom, távolról is működik. Viszont a peronok lifttel, bringával, kerekesszékkel is megközelíthetők, a közelben van autó- és kerékpártároló, meg természetesen buszcsatlakozás. Ja, és a peronon zárható, üvegfalú váróhelyiség, ahová be lehet húzódni, ha netán késne a vonat. (Ne húzzunk szolnoki párhuzamokat!)
A pályaudvar pedig nem a lepusztultság, az elhanyagoltság szinonimája. Holott az utazóközönség vasutas kiszolgálása itt is alaposan visszaszorult, hiszen jegyeket mindenki automatákból vagy telefonon vesz. Így például a bázeli vasútállomás épületében a várótermeken kívül van szakorvosi rendelő, gyönyörű, minőségi, szuper könyvesbolt, élelmiszerüzletek, virágbolt, újságosok és kávézók tömkelege. Olyanok, ahová szívesen bemegy az utazó, mert se nem koszos, se nem kétes vendégkörű, se nem lenyúló árú. Arról nem is beszélve, hogy a feleslegessé vált jegypénztáraknál multifunkcionális képernyőkön a vasútállomás és a helyi vasút múltjában lehet kalandozni. (Ne is kezdjünk párhuzamokat keresni a szolnoki pályaudvar épületével!)
Folytathatjuk a vonatokkal. Az egy dolog, hogy vagy nagyon újak vagy eszméletlenül tudnak felújítani, esetleg a közvagyonra vigyázni. Szépek, kényelmesek, korszerűek, és hosszúak, mert minden bizonnyal sok férőhelyre van igény. De! Tiszták is. És nem ám csak úgy tessék-lássék módon. A svájci vonatok ablakait esküszöm, belülről is takarítják, a kocsikat kívülről is mossák. Nem ragad, nem büdös, nem kellemetlen. Olyan „hülyeségeket” meg mi, mint a világ legokosabb nemzete biztos, nem tudunk megérteni, hogy vannak gyerekvagonok, sőt a vagonok némelyik ülésénél kihelyezett mesekönyvek. (Ezért tart itt az, meg ez az ország!)
Nem tudom, mi lehet a titok. De képzeljék el, hogy a svájci vonatok menetrend szerint indulnak és érkeznek. Naponta többször. Igaz, hogy az állomásaikon nem rohadnak a napi egy-két fordulóra váró drága szerelvények, hiszen az övéiket közlekedésre, mozgása találták ki. Sőt, a svájci vonatok kerekeit nem ütögetik koszos láthatósági mellényt viselő, szotyizó emberek. Nem is volna rá idő, mert ott a vonat nem áll, hanem megy. Bátor népek ezek a svájciak. Az állomásokon például nem mondják be, hogy az X-dik vágányon tehervonat, gyorsvonat halad át, az X-dik vágány mellett vigyázzanak, és nem is lassítanak ezek a vonatok az állomásokon, hanem a peron mellet elhúznak száz-százhússzal. Talán azért, mert a svájci állam felnőttként kezeli az állampolgárait: tudnod kell, hogy egy állomáson mire számíthatsz. (Nem lehetne tanulni a svájci vasutasoktól? Tudom, hogy nem olyan okosak, mint mi, meg nem sújtja őket más csak a jólét, de hátha elleshetnénk valamit ebből a lassan kétszázéves tudományból.)
A svájci vasúton utazni nem kaland és kihívás, hanem élmény és szórakozás. És nemcsak azért, mert az elegáns svájci vasutasok vidámak, mosolygósok és mindenkihez van néhány jó szavuk. Hanem mert azt érzi az utas, hogy a pénzéért – meg a helyiek adójáért – emberszámba van véve, és ki akarják szolgálni. Ezek ott szolgálnak és jól élnek. Vessenek meg, de nagyon irigylem őket! Harminc éve, amikor először láttam, hogy mit művelnek, azt hittem, még az én életemben valami hasonló lesz Magyarországon is. (Nem ez az egyetlen köddé lett álmom.)
