A magyar történelemnek vannak nagy alakjai. Olyanok, akikből évszázadokkal később is lehet modern hőst faragni. Akár úgy is, hogy az elmesélt történetük nem mindenben igaz és hiteles, merthogy kicsit kiszínezve sokkal alkalmasabb arra, hogy a modern kor gyermeke azonosulhasson vele. A világ filmiparának jelentős része hősök kreálására épül. A képregényalakok uralma előtt a legtöbb helyen történelmi személyiségekből lettek héroszok. Mert szükségünk van rájuk. A kicsit mesebeli, emberfeletti képességekkel megáldott alakokra, akiknek a bőrébe akár bele is képzelhetjük magunkat, akiktől azt gondolhatjuk magunkról, mint nemzetről, hogy általában a jó oldalon állunk. Egy időben a magyar filmipar kifejezetten tudott hősöket teremteni. Tessék csak Várkonyi Zoltán vagy Zsurzs Éva megunhatatlan munkáira gondolni! Aztán persze, nemcsak a filmkészítők miatt, de valahogy ez már nem sikerült. Idézzük fel rendszerváltás utáni Julianust, Honfoglalást vagy éppen a Hídembert!
A közpénzből működő hazai, állami filmgyártás az utóbbi években újra kezdi felfedezni magának a magyar történelmi személyiségek köré szőhető történeteket. Ennek egyik, a Vajna-korszak után született első eredménye a Szikora János által rendezett Hadik című mozi. Ami sok-sok sebből vérzik, de engem majdnem végig lekötött, szórakoztatott, élveztem a színészek játékát, és egyáltalán nem volt szégyenérzetem miatta. Sőt, semmi kifogásom nem lenne, ha országgyűlési képviselők pogóznának a vetítése előtt, mint történt néhány korábbi, vállalhatatlan alkotás esetében. Azt meg kifejezetten ajánlanám, hogy iskolai osztályokat szervezetten vigyenek Hadik András lehetetlen küldetését megnézni.
Nem megfeledkezve arról, hogy a Hadik némi történelmi tényre alapozott nagy-nagy mese. Leggyengébb pontja pedig maga a forgatókönyv, amit azért nem bíztam volna A pesti balhé írójára, merthogy meghaladta a képességeit. Pedig csak néhány hasonszőrű amerikai alkotást kellett volna megnézni, hogy értsük a szerelmi szál, a hős-antihős, a vicces és komoly főszereplő, az idegőrlő utolsó utáni pillanatban felbukkanó elbukás lehetőségének trükkjeit. Ez a Hadikban mind benne van, csak éppen ugyanúgy nyomokban, mint a történelmi hűség. És míg az utóbbi nem baj, az előbbi hiány kifejezetten fájó. Még akkor is, ha esetleg maga a forgatókönyv sokkal jobb volt, mint, amit Szikora vászonra vitt belőle. De hát, ha a magyar filmipar csak egy kicsit is normálisan működik, akkor ezt a sztorit nem a 45 év után újra mozit rendező Szikora János készíti el. Mert nemcsak az idő ment el fölötte, hanem az elmúlt évtizedek filmes gyakorlatát sem szerezhete meg. És ezen a Víkendet is fotografáló kiváló Győri Márk operatőr sem tudott segíteni.
A Hadik legnagyobb szerencséje a színészek. Trill Zsolt szerethető Hadik András. Molnár Áron kifejezetten jó vezérhím és főhuszár. Szabó Győző végre nem a megszokott Szabó Győző a talpasok parancsnokaként. Reviczky Gábor ütődött tüzére kedves mellékszereplő, miként László Zsolt ellensége is, holott a második főszereplővé kellett volna előlépnie. Horváth Lili Mária Teréziája az egyik legjobb alakítás, de Mucsi Zoltán és Hirtling István karakterei is rendben vannak. És az egyetlen jelenetben feltűnő Mészáros Pulcher Istvánról se feledkezzünk meg, ha már egy volt szolnoki színházigazgató mozijáról beszélünk, aminek katonai ruha szakértője a Szolnoki csatákat szervező Udovecz György.
Szóval a színészeknek köszönhetően a Hadik egy kedves, szerethető mese, ami persze nyomába sem ér Várkonyi Zoltán mozivászonra álmodott történelmi meséinek. De több is veszett… vagy fog veszni? Hát a Hadik alapján minimum kétesélyes az új magyar, történelmi film korszak eredményessége.
