2025.08.27. (szerda)

Kortárs Szabó

Kortárs Szabó

Dátum:

A többség számára a Szolnoki Művésztelep alkotóinak megismerését nem a műtermek, még csak nem is az egyes képek vagy szobrok adják, hanem az értő módon összeállított kiállítások, és az azokhoz nélkülözhetetlen katalógusok. A Kortárs Szolnok harmadik kötete Szabó György előtt tiszteleg.

Ha csak azt mondom, hogy Szabó György szolnoki szobrászművész, a nagy többség csak megrántja a vállát, és a Munkácsy-díja hallatán is legfeljebb zavartan bólogat. Viszont, ha rámutatok a Hild téren, az Agóra előtt álló Curriculum Vitae című szobrára – a bohócsapkás fiúra, aki a hátizsákjában egy másfajta bohócsapkás kisfiút cipel -, akkor nincs az a szolnoki, meg környékbeli, aki ne csapna a homlokára, hogy hát persze, ha a szobrászt nem is, de azt az alkotását ismeri. Sőt jól ismeri, naponta találkozik vele. Néhányan talán még el is gondolkodnak azon, hogy kit is cipelhet a hátán, rácsok közé szorítva az a lehajtott fejű alak. És máris együtt gondolkodnak Szabó Györggyel, akivel lehet, hogy soha nem találkoztak, de kiderül, van bennük valami közös.

Szabó György tavaly decemberben volt hetvenöt éves, éppen tizenhat esztendeje lakója a Szolnoki Művésztelepnek, Az idő kereke című kiállítása július 2-ig látható a Damjanich Múzeum időszaki termében. Ám, ha valaki lemaradna róla, vagy látta/látja, de sokkal többet szeretne tudni az alkotóról és az alkotásairól, mint amennyi egy szűk térben megmutatható, az végre „haza is viheti” Szabó György, Munkácsy-díjas szobrászművész életművének egy részét. Köszönhetően a 2021-ben indult Kortárs Szolnok című sorozat harmadik kötetének, amelyet ezúttal is Képíró Ágnes, a múzeum művészettörténésze szerkesztett, most Szabó Györgyről, a kiállításával azonos címen.

Kiállítási katalógusnál azonban jóval többről van szó.

Egyrészt azért, mert Borsos Mihály valami elképesztő módon örökítette meg a művész alkotásait. A legtöbb esetben nem egyszerűen tárgy, műtárgy fotókat látunk, hanem Szabó alkotásainak visszafogott, mégis rengeteg pluszt hordozó, a maga nemében is művészinek tekinthető bemutatását. Borsos képei a két dimenzió ellenére is szinte körül járhatóvá teszik Szabó alkotásait. Persze mindez semmit sem érne a rendkívül igényes grafikai és nyomdai kivitelezés nélkül, ami a szolnoki GrafikON csapatát dicséri.

És ehhez jön – másrészt – az a szöveges tartalom, amely pont eltalálja a nem szakértő, hanem csak kíváncsi érdeklődő igényeit, mind mennyiségében, mind tartalmában. Wehner Tibor előszavának és Képíró Ágnes rövid tanulmányának köszönhetően „képbe” kerülhetünk Szabó Györgyről és a munkásságáról, majd a vele készített, már-már oral history interjú révén nagy jó értelemben megtudhatjuk, „mire is gondolt a művész”. A részben a kiállítás anyagából válogató képanyag után pedig egy minden igényt kielégítő éltrajzot kapunk a művészről. Mindehhez pedig tegyük hozzá – harmadrészként -, hogy a szövegek természetesen angolul is olvashatóak, azaz a város és az ország határain kívül is értelmezhető Szabó György munkássága.

A katalógust lapozgatva nem feledkezhetünk meg még egy fontos dologról, ami a Damjanich Múzeumban lévő kiállításnak is az egyik különlegessége. Mint a megnyitón elhangzott, a tárlatra készülve derült ki, hogy Szabó György főiskolai évei alatt fotózott is, és bő félévszázad után is megvannak a képei. Ezek pedig szerencsére nemcsak a múzeum folyosójára kerültek ki, de a Kortárs Szolnok harmadik kötetébe is benne vannak, hogy leeshessen az állunk. Korniss Péter, Benkő Imre, Urbán Tamás portréi és szociofotói mellé is nyugodtan oda lehet tenni Szabó György fotografált arcait. Amiket nézegetve két dolog jut eszembe: ha máshogy alakul, akkor is lenne ma Szabó György kiállítás, legfeljebb nem szobor, hanem fotó és nem Munkácsy-, hanem Balogh Rudolf-díjas alkotóként. Illetve, milyen szerencse, hogy Szabó György munkásságát idén be akarta mutatni a múzeum, mert így elénk kerülhettek a fotói is.

Mert a többség számára a Szolnoki Művésztelep lakói nem a műtermek, a szobrok és a képek alapján válnak alkalmi, pillanatnyi ismerőssé, hanem az ilyen kiállítások miatt. Hosszútávon vagy örökre viszont csak a Kortárs Szolnok sorozat köteteihez hasonló munkák révén. A művész, a kiállítás és a katalógus megbonthatatlan hármas. Legalábbis annak kellene lennie. Szolnokon pedig immár olyan színvonalon, ahogy Szabó György esetében történt. Magasra tette magának a lécet a Damjanich Múzeum. Ne is tessék leverni!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Játsszunk együtt!

A szolnoki Shakespeare Összes Röviden egyrészt tökéletes kikapcsolódás, másrészt jó alkalom arra, hogy a jövő színházi nézőit megfertőzze. Mert szobaszínházi körülmények között sok mindent megmutat a színjátszás lehetőségeiből, miközben nemcsak nézők, de játszótársak is vagyunk.

A tudósítónő vallomásai

Al Ghaoui Hesna Háborúk földjén című könyvét elsősorban azért ajánlom, mert néha nem árt szembesülni azzal, milyen jó helyen élünk. Másrészt pedig arról se nagyon szabadna megfeledkezzünk, hogy a világ közepe nem a Kárpát-medencében van. Olvasmányos, szórakoztató, olykor pedig megrázó a fiatal riporternő első könyve.

Izgalmas történetek nyárra

Nyáron olyan könyvet kell olvasni, amit bármikor letehetünk anélkül, hogy aztán nehéz lenne újrakezdeni. Nem kell, hogy magvas gondolatokkal traktáljon, csak szórakoztasson, lekössön és kikapcsoljon. Benedek Szabolcs Vérgrófja ezeknek a kívánalmaimnak kiválóan megfelel.

Nekem az arcok

Az idén kilencven esztendős Fazekas Magdolna előtt nemcsak egy kiállítással tisztelgett a Damjanich János Múzeum, hanem annak végére egy kis katalógus is megjelent a Szolnoki Művésztelep legrégebbi lakójának munkáiból. A tájképfestő Magdi néniből számomra portréfestő is lett.