Magamnak is tartozom egy vallomással. Jó ideje sejtettem, hogy ez a hét a munka szempontjából nem lesz, nem lehet olyan, mint a többi. Akárhogy igyekszem, a Tiszavirág Fesztivál zárójelbe teszi a „szorgalmas munkavégzésre” vonatkozó terveimet és törekvésemet, magyarul ezen a héten jóval kevesebbet tudok elvégezni, mint máskor. Ne szépítsük a dolgot: ez a blogSzolnok frissítésén is meglátszott. Ezt a cikket például június 23-án, pénteken írom, miközben kedd óta készülök rá, hogy foglalkozzak a számomra fontos fesztivállal, és a szerdai nap elmaradt bejegyzéseként fogom megjelentetni, mert ezen a héten nagyon hézagosra sikerült a blogSzolnok napi töltése. De hát mit tehet az ember, ha a fesztivál napokon nagyjából délután négy órától már arra készül, hogy kimegy a fák alá, vagy éppen „társutasként” olykor dolga is van a rendezvényhez kapcsolódóan? Belenyugszik, hogy ez a hét már – nem a kutyáké, hanem – a fesztiválé.
A fesztiválé, ami soha nem lehet olyan, mint az előző volt. Az ideiről az első, ami biztosan eszembe fog jutni évek múlva is, hogy a 2023-as volt az első olyan Tiszavirág, ahol a vendégek között láthatóan nagyon sok a külföldi. Még akkor is, ha ők nagyon-nagy többségében nem turisták, hanem ideiglenesen nálunk élő, messziről, elősorban a Távol-Keletről érkezett munkavállalók, akik láthatóan jól érezik magukat a Tisza-parti fák alatt, és nemcsak szemlélői, de „vásárlói” is ez eseménynek. Nemcsak az asztalok körül láttam őket, hanem néhányukat koncerteken is: filmeztek vagy éppen a magyar népzenei elemeket felvonultató lakókocsibulinál „ránk csodálkoztak”. Már csak az a kérdés, eljön-e az idő, amikor az ő igényeikhez is igazítani kell a fesztivált, és lesz az ő kedvüket kereső büfé és színpad?
A másik, ami ebben az évben nekem szembetűnő volt, hogy az elmaradt városi majális törzsközönsége is nagyon szeretett volna már Szolnokon, szabadtéren szórakozni, és, ha nincs más, akkor megpróbálják a Tiszavirág Fesztiválon. Kicsit változott is a fesztivál közönségének összetétele. Csak egy példa. Másfél évtized alatt először tapasztaltam olyasmit, ami eddig csak falusi búcsúkban volt szokás. Tudniillik, az önmagát okosra és menőre piáló fiatalember többször felszólt a színpadon állónak, hogy pörgesse fel a bulit, meg mást játsszon. Még szerencse, hogy az előadó vette a lapot, és visszaszólt: „ez nem így működik”. Nem, a fesztivál nem kívánságműsor, van egy kínálata, ami alapján – ehhez persze olvasni kell tudni – eldönthető, hogy látogatjuk vagy sem. Hogy egyszerűbb legyek: a Fradi B középben ne kérd a Dózsa éltetését.
Nem tudom megtippelni, mennyivel lett drágább az idei fesztivál. Azt azonban tapasztaltam, hogy miközben tavaly a „fogadónál” és a szegedi rétesesnél hosszú sorokat kellett kivárni, sőt a rétesesnél szinte minden nap várni kellett, hogy egyáltalán elkészüljön a friss sütés, mert az előzőt azonnal elkapkodták, idén ilyen nem fordult elő (eddig). És félreértés ne essék: nem a kereskedők kapzsisága miatt, vagy pláne nem a fesztivál szervezői miatt, akik gondolom, jórészt az árusoktól befolyó pénzből tudják felállítani a színpadokat, a fényfestő szerkezeteket és az egyéb – mára nélkülözhetetlen – díszleteket és kellékeket. Így állunk. Talán érződik az Európában number one infláció, meg a sikeres gazdaságpolitikának köszönhetően laposabb pénztárcák. Ami azért aggaszt, mert az árusok idei sikere a következő fesztiválok záloga.
Abba pedig bele se mennék, hogy közben hány olyan szolnoki kereskedő lehet, akik csak élvezik a Tiszavirág Fesztivál generálta nagyszámú közönséget, de egyetlen fillérrel sem járulnak hozzá annak megvalósításához. Paraziták. Akiket egy jól működő városban először a képviselőtestületnek kellene távozásra szólítania, másodszor pedig a szakmai szervezeteknek kiközösítenie, sőt szégyenpadra állítani. Egyszerűen azért, mert mindannyiunkat meglopnak. Befektetés nélkül tesznek szert haszonra. Nem lepődnék meg, ha a mérleggel, a pénztárgéppel, a szavatossági idővel, a bérek fizetésével, de még a feleségükkel is hasonlóan „okosban” bánnának el.
Persze felvethetnénk egy másik kérdést is a Tiszavirág Fesztivál kapcsán, amiről egyszer talán érdemben is lehet majd beszélni. Miért van az, hogy miközben súlyos százmilliókért tartunk fenn közművelődési intézményt, a legnagyobb látogatottságú és a város határain túl is értelmezhető programokat – nemcsak ezt, még vagy négyet-ötöt – lényegében magánemberek, civilek, vállalkozások szervezik évek óta, igaz nem is kapnak rendszeresen valami újabb önigazoló kitüntetést? És miért van az, hogy ezeknek az eseményeknek az utolsó pillanatig kérdéses a város közös kasszájából a finanszírozása, miközben kétes hírű vagy elsőre összedobott előválasztási partikra hull a manna (a mi zsebünkből)?
De ne legyünk ünneprontók! Fesztiválozzunk! Amíg lehet. Hogy lehessen jövőre, meg azután is!
