Másolt postaládakulcsot nyújt be a kis ablakon a középkorú úr. Pisti kézbe veszi, forgatja, majd hátralép és a falon lógó ezerkilencszáz mintából levesz egyet. Összeméri, beteszi a gépbe. A masina fémes hangon felvisít. Aztán aprólékosan letisztogatja, újra összeméri, és kinyújtja az ablakon.
„Nem biztos, hogy jó, mert az eredetiről kellene másolatot csinálni” – mondja. „Ne fizessen, csak akkor, ha működik. Ha nem jó, hozza vissza.” Az ablak túloldaláról csodálkozó szempár néz a hatalmas emberre, habogni kezd, hogy hát aznap nem tud visszajönni, meg a másnap sem az igazi. Pisti legyint, nem baj, hozza, amikor tudja.
– Vissza fog jönni – mondja csodálkozásomat látva. – Tizenhét év alatt annyi emberrel találkoztam, hogy látom, kiben lehet megbízni.
Kulcsmásolónak lenni is bizalmi dolog. Van, aki a többmilliós autó kulcsát hagyja Pistinél, másolná le, amíg elintézi a többi dolgát a városban. Egész kulcscsomók maradnak itt pár órára, de több tucat lépcsőház kulcsát is őrzi, hátha gyorsan kell másolni, vagy zárat cserélni. Ha meg úgy alakul, kérésre lakásajtókat is kinyit, autót viszont szigorúan csak közeli ismerősöknek.
Öreg ollót nyújt be az idős úr a kis ablakon. A régi fényét kellene visszaadni, meg talán egy élezés is ráférne. Pisti forgatja, mondja, megpróbálja, de nem lesz már az igazi. Az öregúr nem bánja, a felesége kedvenc ollója, több évtizedes is lehet, ragaszkodnak hozzá. A komolyabb kérdés, hogy mennyibe fog kerülni. Háromszáz forint, feleli Pisti. „No, annyi talán még akad” – mondja az öreg, és elteszi a cetlit, amivel majd a régi darabért jöhet.
– Itt a piac mellett mindig pontosan érezni, hogy megy az embereknek – folytatjuk a beszélgetést, miközben egy újabb kulcsot szorít a gépbe. – Évekkel ezelőtt volt az aranykor, sorra épültek az új házak, nem győztem a másolást. – A vevő még a pénztárcáját se tudta elővenni, és már kezében a másolat. – Most is van forgalom, de érezni, hogy szegényebbek lettek az emberek.
Érzi azt is, ha növekszik a bűnözés. Jönnek a károsultak, jobb zárakat akarnak. Pisti meg mindig tud valami újdonságot ajánlani, mert folyamatosan követi a kulcsos szakma fejlődését. Tizenhét éve 4-500 kulcs lógott a falon, ma közel kétezer. Akkoriban két gép is elég volt, ma hat hozható működésbe. Igaz, tizenhét éve egész nap egy Barkasban kuporgott, a mostani pavilon éppen tíz éve áll.
Rendőregyenruhás fiatalember kedvenc öngyújtóját nyújtja be a kis ablakon. Pisti nézegetni, aztán őszintén megmondja, nem éri meg szelepet szerelni bele, mert többe kerülne, mint maga a gyújtó. A következő vevőt egy gáztűzhely-gyújtóról beszélné le, mondván, nem gyártanak jó minőségűt, se sokért, se kevésért. A vevő azonban kitart. Pisti számol.
– Napi 100-120 kulcsot másolok, az év háromszáztíz napján vagyok nyitva – sorolja, miközben hatvan forintért megtölt egy öngyújtót. – Ez azt jelenti, hogy eddig körülbelül 640 ezer kulcsot másoltam – mondja ki a mindkettőnk számára meglepő számot. – Magamnak jó, ha tízszer kellett – és vidáman sorolja a furcsa eseteket: kalapáccsal szétvert vadonatúj zárbetét, beletört és elveszett kulcsot tucatjai, élezésre hozott húsdaráló. – Azt mondjuk nem vállaltam el, de olyan kulcsot eddig még nem tudtak hozni, amit ne tudnék lemásolni.
Tizenhét év alatt sokan megismerték, a legtöbben talán a nevét is tudják, és olyan is akad – tanúsíthatom – nem is egy, aki csak egy kis kvaterkázás miatt áll meg a pavilon előtt.
– Szeretem ezt csinálni – mondja vidáman, újra a sebesen forgó masina fölé hajolva. – Persze, jó helyen van a pavilon, az áraink sem magasak, és a legtöbben visszajárnak. – Újra tisztogatja az elkészült másolatot, ad hozzá némi tanácsot, a vevő meg elégedetten fizet. – Talán azért is, mert igyekszem mindig vidám lenni. Annyi a szomorú, elkeseredett ember, hátha sikerül felvidítanom őket – mondja, és a szeme ugyanolyan huncutul mosolyog, mint évtizedekkel ezelőtt. – Hidd el, én itt boldog vagyok, és ha csak tehetem, én már mindig ezt fogom csinálni.
