Reggeli sétáim rendszeres élménye, hogy a Tiszaparti gimnázium oldalsó lépcsője alatt alszik valaki. Miként pár lépéssel odébb, a sétányra kiérve az is, hogy a jobbra lévő padon is betakaródzva fekszik egy ember. Napközben a Hild tér padjain látok óriási szatyrokkal hosszasan ücsörgőket, de olykor a Szentháromság vagy a Jubileum tér padjai is inkább „otthonként” semmint pihenőhelyként szolgálnak. Azt meg már nem is szívesen említem, amikor a Skála körüli bozótos részekről valaki úgy lép ki, hogy láthatóan nem a növényvilágot tanulmányozta ott. Esténként pedig Tószegi úton látom az éjjeli melegedő felé vonuló, vegyes öltözékű, különböző szatyrokat és csomagokat cipelő embereket, meg olykor az ottani kapu előtt várakozókat. Mind-mind nehézsorsú ember, akik ugyanúgy a város lakói, a város jogos használói, mint bárki más. Nem kérdés, hogy a jó érzésű embertársak sajnálják őket.
De. És a „de” után a legnehezebb folytatni a mondatokat. Egyrészt, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, ki is a valódi hajléktalan, tehát kikről beszélünk. Attól, hogy valaki napközben rosszul öltözve, tömött szatyrokat vonszolva, netán kissé illuminált állapotban a közterületeken tartózkodik, még nem biztos, hogy hajléktalan. És általánosítani sem kellene, hiszen, aki valóban hajléktalan vagy nehéz helyzetbe kerülve az utcán kéreget, még nem biztos, hogy részeges, koszos, a közterületeken végzi a kis- és a nagydolgát. Miként nem szeretem az úgy folytatódó mondatokat sem, miszerint az összes utcán élő csak magának köszönheti a baját, mert nem akar se dolgozni, se beilleszkedni a társadalomba. Attól meg egyenesen ódzkodnék, hogy tüntessék el őket, mert, ha nincsenek szem előtt, akkor a probléma se létezik.
És jön az újabb, nehezen megfogalmazható de-vel kezdődő mondat és sok-sok folytatás. Arról, hogy a parkokat, padokat nem ilyesmiért építették és tartják fenn az adóforintokból. Nem akarom rosszul érezni magam naponta szerencsétlen embertársaim látványától, és egyedül sem szeretném egyes emberek problémáit megoldani, hiszen az állam ilyesmire is szerveződik. Magyarázkodni sem akarok azért, mert zavar a hajléktalanok látványa, és háborogni sem akarok amiatt, hogy miért kell a rászorulóknak esténként a város szélére zarándokolniuk.
Én csak egy normális városban szeretnék élni. Elegem van abból, hogy a park nem park, a pad nem pad, a szociális háló lyukas, az ellátórendszer kizsigerelt, és ezt a problémát – mert szerintem probléma – sem tudjuk megoldani. Nincs ötletem, javaslatom, mert nem vagyok szakember, nem látom a probléma nagyságát, csak a felszínt a padokon és a parkokban. És úgy tűnik, mások is csak eddig jutnak. Legfeljebb olvassák az okos kommenteket, hogy nem kellene bántani a hajléktalanokat, meg segíts rajtuk, ha nem tetszik, vagy örülj, hogy nem tartozol közéjük.
Nem tudom a megoldást. Nagy feladat. Rettenetes kihívás. Én meg csak addig jutok, hogy az utca nem lehet sem lakóhely, sem mellékhelyiség.
