A Bajnok étterem Malomszögi fácánhúslevese csigatésztával pontosan olyan, mint amilyennek egy jobb vasárnapi húslevesnek lennie kell. Aranysárga, nem spórolják ki belőle a tésztát, a sárgarépát, a húst, az ízt. Tudom, a vasárnapi húsleveseknek több fajtája van, és szerencsére nincs két konyha, ahol ugyanúgy készítenék. Az azonban a mai magyar vendéglátásban – ahol gyorsabban változnak az adott helyeken az éttermek, mint a kínai boltok, aki meg életben marad, annak személyzet gondjai vannak – felér egy gasztronómiai nagydíjjal, ha valamit kilenc év után is ugyanúgy talál a vendég. Mondtam, nem vagyok egy bonyolult asztali jellem, nem véletlen, hogy ma is a számban érzem a lassan két évtizede elment nagymamám konyhájának ízeit, és oda is szívesen visszamennék. Igen, a Bajnokba esetében is leginkább a változatlanság vonz.
Magamon is nevetek, hogy második fogásnak is ugyanazt választottam: Alföldi zsiványpecsenyét savanyúsággal. És igen, ezt is pontosan ugyanúgy készítették el, mint kilenc évvel ezelőtt, mint a múlt hónapban, mint a nyáron, mint tavasszal, mint az év első napjaiban. Hát igen, be kell vallanom, ha úgy alakul, hogy csak egy jó, otthoni ízekre építő hétvégi ebédet szeretnénk, akkor irány a Bajnok. Mert nemcsak jól és lassan egy évtizede ugyanúgy főznek, hanem mert a kerthelyiségük pontosan ugyanolyan jó, mint a pincelabirintusok, a pincérek pedig mindig ugyanolyan kedvesek – nem tolakodók. És bár a kis piros lábaska meg a fatányér miatt könnyen eshetne a pesti turistalehúzók hibájába a hely, itt ez a fajta „körítés” nem a hiányosságok elfedését, a parasztvakítást szolgálja, hanem tényleg hozzátartozik az adott ételhez.
Természetesen nem egyedül szoktam hódolni az éttermi asztali örömöknek, főleg nem hétvégén. Így nemcsak a saját „becsontosodott” választásaimról tudhatom, hogy a Bajnokban vállalhatók. Bő évtizedes Bajnokba járás után nem tudok felidézni olyan esetet, amikor a kiválasztott étel valakinek nem ízlett volna, netán vissza kellett küldeni, esetleg arra kényszerített, hogy többé be ne tegyük a lábunkat. A Bajnokban tényleg nem lehet melléfogni. Ezen a hétvégén a szaftos fokhagymás sülttarja, ropogó hagymakarikákkal éppúgy beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mint a parajos tagliate-re helyezett csirkemellek. Sőt, a Bajnokhoz szinte az is hozzátartozik, hogy olyan méretű adagokat adnak, amelyek egy része másnap vagy hétköznap is simán előkerülhet.
Persze tudom, hogy étterembe járni, főleg hétvégén nem olcsó dolog. Bár visszakeresve a 2014-es étlapok fotóját, sokkal szerényebb – bár így is jelentős – a Bajnokban az áremelkedés, mint vártam. Mégis azt mondom, ahogy korábban, nekem most is megérte ezrét az ebédért fizetni. És szeretnék így tenni a következő évtizedekben is! Ami nemcsak azt jelentené, hogy megengedhetek magamnak ilyen, nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban természetesnek számító kiadást, mint az étterem, de azt is, hogy a nevét teljes joggal viselő, sőt címvédő jelzővel is illethető Bajnok is életben marad. Visszalapozva ugyanis az elmúlt évek Helyszínelő cikkeit azt látom, Szolnokon maga a csoda, ha egy hely kinőhet az óvodáskorból. A Bajnokkal együtt születetteknek pedig már óvodás korú gyerekei lehetnek.
