A kecskeméti Leskowsky hangszergyűjteményben szolnoki szemmel elsőre nem az a leglenyűgözőbb, hogy a világ minden tájáról lassan kétezer hangszert őriz, hanem a létrejötte, az életben maradása és a mai működése. Kezdjük ott, hogy van/volt egy ember – nevezetesen Leskowsky Albert -, aki a Kádár-korban Németországból nem mindenféle hiánycikkekkel tért haza, hanem inkább néhány különleges hangszert hozott magával. A néhányból lassan több és még több lett, mert a gyűjtés előbb hobbivá, aztán szerintem, szenvedéllyé vált nála. Ennek következtében pedig idővel egy nemcsak számára és esetleg helyben érdekes gyűjtemény jött létre, amire felfigyelt lakóhelye vezetése is. Talán mert meglátták a gyűjteményben a közösség számára is az értéket, és – vannak még csodák – elkezdték (nemcsak szóban) támogatni. Oly annyira, hogy amikor a gyűjtő felhagyott a szenvedélyével, negyven év munkájának eredménye nem a szemétdombon vagy pénzes gyűjtőknél, netán másik településen végezte, hanem a város által is működtetett közalapítványnál, ami nem elraktározta és hibernálta az anyagot, hanem folytatta a munkát, és gyarapította a gyűjteményt.

És ez még nem minden. Kecskeméten, a Rákóczi utca közepe táján – ez az az utca, ami a vasútállomástól a Cifra-palotáig és a főtérig visz – áll a város egykori legnagyobb mozija (lásd. Szolnokon a néhai Nemzetit). Azt a mozit sem kerülte el a fejlődés, így ott is lakat került a régi játszóhelyre, csakhogy valami szerencsének vagy józanésznek köszönhetően nem lelakatolták az épületet, hanem megmentették és új funkciót – vagy funkciókat – találtak neki. Többek között elhelyezték benne a Leskowsky hangszergyűjteményt is, ami így már lényegében a város közepén, tulajdonképpen a város felügyelete alatt, a város hírnevét öregbítve várja a látogatóit.

Ha szeretnének például cimbalmozni, akkor ne hagyják ki a helyet, mert a Leskowsky hangszergyűjteményben ezt is lehet, és aki még nem próbálkozott ilyesmivel, annak garantált élmény lesz. Vagy, ha szívesen citeráznának, hogy beismerjék, nem is olyan egyszerű annak a népi hangszernek a megszólaltatása, akkor Kecskeméten erre is tehetnek kísérletet. De mindenféle ütőshangszereket is nyüstölhetnek, billentyűsből is van néhány, sőt, ha egy kis szerencséjük van, akkor igazi kagylót is megpróbálhatnak megszólaltatni, vagy akár kecskedudázhatnak is (de azt minimum hárman). Ám, ha tényleg szerencsések – vagy előrelátók -, akkor részeseivé válnak egy tárlatvezetésnek, amin zeneművészetis fiatalok mutatják be a világ minden tájáról összegyűjtött hangszerek egy részét. És a mutatják be, ez esetben úgy értendő, hogy az ausztrál őslakosok fúvósát, a didzseridut éppúgy képesek megszólaltatni, mint a német favágók lapfűrészét hegedűvonóval. Egyszóval itt egy rész gyűjtemény, egy rész hozzáértő bemutatás adja ki az egészet.

Szolnoki szemmel nemcsak azt tudom irigyelni, hogy Kecskeméten egynél több múzeum és kiállítóhely van, hanem az apró gyűjteményeket, amiket valamikor lelkes helyiek indítottak és utódaik ma is életben tartanak. Azt hiszem, többek között ez is kell ahhoz, hogy az embernek legyen kedve egy idegen városba újra és újra elmenni. Mert sokadik látogatás után is talál valamit, ami újdonság, érdekesség. És ettől még mindig nincs vendégéjszakázó turizmus, de vannak visszatérő látogatók. Nem is tudtam szabadulni a kecskeméti Leskowsky hangszergyűjteményben a Kardos-féle fényképezőgépgyűjteménytől, ami Szolnokon nem kellett, máshol meg örömmel mutogatják. Nemcsak a városok, a módszereik is különbözők.

http://hangszergyujtemeny.hu/index.html