2025.08.27. (szerda)

Elharapott Kötőszavak

Elharapott Kötőszavak

Dátum:

Nem könnyű olvasmány Bérczes László Kötőszavak című könyve. Ellenben letehetetlen, Szolnokról nézve kötelező olvasmány, egyben egy különleges elme forrásértékű visszaemlékezése nagyjából Magyarország elmúlt hat és fél évtizedére. Kár, hogy olykor nem kérdezett vissza valaki.

Azt hiszem, Bérczes László a magyar színházi élet szürke eminenciása volt mindaddig, amíg fel nem találta a „beszélgetőkönyvnek” keresztelt interjúkötetet, és 2007-ben meg nem jelent a Cseh Tamásról szóló munkája. Persze lehet, hogy tévedek – de hát ezek a recenziók is amolyan önmagunkkal beszélgetések, nincs, aki kijavítson -, és igazán akkor vonult be Bérczes László a minőségi kultúrafogyasztók mindennapjaiba, amikor 2008-ban Villány környékén elindították az Ördögkatlan fesztivált, vagy amikor 2016-ban Törőcsik Marival is készített egy beszélgetőkönyvet. Szóval a színházat szerető szolnoki nyelvtanárból, a színházilapok írójából és szerkesztőjéből, a főiskolát nem végzett, de tehetséges rendezőből és dramaturgból, későbbi színházcsinálóból az elmúlt bő másfél évtizedben lett „A Bérczes”. Aki sok mindent csinált, csinál, és akinek az elmúlt bő hetven éve van annyira érdekes, hogy az Európa Kiadó úgy gondolja, vaskos kötetben mesélteti el. Egyes szám első személyben, amolyan önéletírásként.

Azt nem mondanám, hogy feltárul előttünk egy a hetvenes években indult, a késői Kádár-korban önmagára találó, és a rendszerváltás után kibontakozó, mániákusan függetlenségre törekvő értelmiségi pályája, mert ebben a közel négyszáz oldalban Bérczes sok mindenről nem mesél. Az Ördögkatlan indulásáról és működéséről csak elvétve bukkannak fel utalások. A nyolcévnyi szolnoki tanítása is csak amolyan mellékszál, bár a legendás március 15-ei előadásuk leírása helytörténeti forrásértékkel bír. Ugyancsak kevés konkrétum olvasható a manapság őt körülvevő családjáról, így például Rémusz kilétét és többszöri felbukkanását is csak a bennfentesek érthetik. Nem gondolnám, hogy mindez szándékos. Inkább arra tippelnék, hogy Bérczes „vidékről jött fiú” kisebbségi komplexusa köszön itt vissza: önmagának is képtelen bevallani a sikereit, a jó periódusait. De hát ő ilyen.

Az önéletírása pedig egy kicsit olyan, mint néhány tanár tanítási stílusa: amit korábban elmondott, azt tudott tényként kezeli. Azaz a Kötőszavak igazán csak akkor áll össze Bérczes László viszonylag teljes önéletírásává, ha az ember olvasta a Cseh Tamásról, Törőcsik Mariról, Szarvas Józsefről, és Szolnok esetében nem utolsó sorban, Mucsi Zoltánról írt interjúköteteit. Mert Bérczes kétszer alig írt le valamit, annak ellenére sem, hogy némely sztori évekkel vagy másfél évtizeddel korábban jelent meg utoljára nyomtatásban. Ezért is sajnálom kicsit, hogy a nagy kérdező, egyben gondolatvezető nem engedett senkit magához annyira közel, mint neki megadatott az iménti négy művész esetében. Pedig éppen a négy előző könyve alapján kellett volna tudnia, hogy egy jó kérdező nem zavarótényező, hanem remek sorvezető és gondolatirányító.

Félek, hogy a magányos szerzőben nagyon sok rendkívül fontos sztori és összefüggés benne maradt. Mert a Kötőszavakat olvasva, kicsit az az érzésem, kész csoda, hogy felszínre került például a Nemzeti Színház századik Advent a Hargitán című előadáson elhangzott Sütő András üzenet. Középiskolás lehettem, természetesen nem voltam ott a budapesti előadáson, de valahogy még hozzám is eljutott annak a híre, hogy az előadás végén a szocialista román diktátor őrizetében lévő szerző üzenete mégiscsak eljutott Magyarországra, és azt a már lazuló Kádár-korban Sinkovits Imre felolvasta. A hideg kirázott, amikor Bérczes könyvéből, pár szerénykedő bekezdésből kiderült számomra, hogy ez a vagy 35 évvel ezelőtti, leginkább a rendszerváltás előtörténetéhez tartozó színházi esemény hogyan jöhetett létre. Bérczes László a szendvicse papírjaként hozta át Sütő András üzenetét Erdélyből. Hú, de jó lenne bontogatni ezt a történetet (is)!

És azt hiszem, pár év vagy évtized múlva fogják is, merthogy Bérczes László könyvei – ne legyen szerény a szerző (!), a Kötőszavak is – a magyar színháztörténet forrásai, ami nélkül nem lesz majd megírható például a Bárka Színház szép-szomorú története, a hazai színházi sajtó rendszerváltás körüli átalakulása, vagy éppen a ma már nagypapa korú egykori kissrácok gombfocihoz fűződő viszonya. De azért remélem, valaki még ráveszi Bérczes Lászlót egy vele készülő „beszélgetőkönyv” elkészítésére, és miközben a Kötőszavakban elharapott végű gondolatokat közösen befejezik, felszínre hoznak még sok-sok, a szemtanú számára talán érdektelen, de nekünk kincset érő történetet.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Lett volna mit permetezni

Az ilyen történetekből Hollywoodban A-kategóriás kasszasikereket szoktak forgatni. Nálunk meg lett belőle egy kelleténél legalább fél órával hosszabb, itt-ott kifejezetten idegesítő dialógusokkal operáló, olykor kifejezetten blőd romantikus film. Amiben Dunai Tamást utoljára láthatjuk filmvásznon.

Részben ilyen

Amennyiben nagyvonalú akarok lenni, akkor azt mondom: a Szolnok című képes album remek ajándék lehet, ha valami helyit szeretnénk átnyújtani. Ha azonban objektíven szemlélem a kötetet, be kell vallanom: van vele néhány problémám, ami miatt nem mindenkinek ajándékoznám szívesen.

Hazai filmek a szobában

A Tisza moziban, az októberi ATAFF-kor lemaradtam a Nino bárkája című új magyar filmről, és az utóbbi hetekben kétségeim voltak, hogy mikor tudom végre megnézni. Aztán a múlt héten elindult a "magyar netflix", ahol tényleg egy mozijegy áráért nézhetek hazai filmeket. A Ninoval kezdtem.

Száz vasútról meséljetek!

Tudják, hogy mikor indult el a szolnoki úttörővasút? És mi okozta a vesztét? Vagy éppen mi minden működött a mai Reptár főépületében, az egykori első indóházunkban azt követően, hogy máshová került az állomás? Ha kíváncsiak, szerezzék be Szikszai Mihály megyei vasúttörténeti munkáját.