Előzetesen azt hittem, hogy a Szigligeti új bemutatója a hatalmával visszaélő férfi valamiféle megbüntetéséről és bűnhődéséről fog szólni. Viszont, ha a szolnoki Figaro házassága premierje után kell megfogalmaznom, miről is szól Szabó Máté rendezése, akkor inkább azt mondanám: egy különös úri házról, ahol mindenki szexelni szeretne valakivel, csak az a valaki nem pont az, akivel neki lehet is. A legnagyobb tanulság pedig nem valami „metoo” felmutatása, hanem, hogy végül minden és mindig úgy történik, ahogy a nők egyedül vagy egymással szövetkezve akarják. Hiába hatalom, férfi furfang, kiskakasos fiatalság, majd a nők eldöntik, mit lehet és mit nem, és miközben a férfiak olykor megalázzák őket, többszörösan törlesztenek mindenért. Mondjuk ez pont elég ahhoz, hogy tényleg egy őrült nap peregjen két és fél órában a színpadon.
Nem tagadom, jól, sőt olykor felhőtlenül – azaz a külvilágot elfelejtve – szórakoztam, és csak olykor éreztem, hogy valamit nem értek. Például a jelmezeket, amelyek nemcsak pazar kivitelezésűek, de zseniális tervezésűek is. Nem vitatnám, hogy van, amelyik hozzátesz a karakteréhez – például Gombos Judité vagy Sárvári Diánáé -, miközben van, amelyik kifejezetten idegen és fantáziátlan – például Mészáros Pulcher Istváné vagy a bírót alakító Horváth Györgyé. Amennyiben a ruhákkal az volt a cél, hogy ne lehessen egyetlen konkrét korra se asszociálni, akkor kicsit sok Vándor Attila és Kinczel József jelmeze, arról nem is szólva, hogy a főszereplő Dósa Mátyás is egy vidéki Elvis imitátornak lett öltöztetve.
Előadás közben ugyancsak nem volt teljesen világos a lift és a liftezés funkciója, aztán szerencsére átlapoztam a műsorfüzetet, amiben – feltételezem – Szabó Máté egy rajzzal és némi szöveggel elmagyarázza, hogy ez az őrült nap egy olyan emeletes villában játszódik, ami a különböző társadalmi osztályok helyét is kijelöli. Őszintén megmondom, csak a színpadi történéseket nézve, ez nekem nem derült volna ki, hiszen a mosókonyha, az úrnői lakosztály és a mindenre jó földszinti terem között olyan nagy a jövés-menés, mint egy demokratikusnak induló forradalom első napjaiban. Ráadásul azzal, hogy a szintek közötti felvonásugrásokat a függöny leeresztésével, és előtte olykor kellemetlen bohóckodással kellett megoldani, csak még zavarosabb lett ez függőleges elképzelés.
Az viszont elvitathatatlan, hogy Szabó Máté rendezőként egészen új dolgokra tudja rávenni a szolnoki színészeket. Molnár László, mint a feleségét a szolgálója mennyasszonyával, ősi jog alapján megcsalni készülő gróf, teljesen más hanghordozással, gesztusokkal játszik, mint akár az Eldorádóban vagy tavaly Az egy lócsiszár virágvasárnapjában. Ez igaz a címszereplő Dósa Mátyásra éppúgy, mint a Susana-t alakító Pertics Villőre is. És bár karaktere miatt Gombos Judit jelmezében is túltolt figurája hasonlít leginkább a művésznő korábbi alakításaira, azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy nemcsak ennek a darabnak, de talán az évadnak is ő a legjobb női mellékszereplője.
Egyébként, ha valamiért csak egyetlen érdemét mondhatnám a Szabó Máté rendezte Figarónak, akkor az egyébként jól funkcionáló díszletek és az igényes jelmezek mellett a visszafogottságát, a darabból könnyen adódó népszínházi harsányság távoltartását említeném. Nemhogy nem kellemetlen, hanem valahol kifejezetten igényes az egész produkció, amit ugyan nem helyeznék a tavalyi, szintén Szabó Máté rendezte A fösvény elé, de nem is bánom, hogy elkészült. Mert nem zárhatom ki, hogy néhány dolgot én nem értettem vagy nekem nem jött át. Figaro utolsó felvonásba illesztett, kicsit stand up-osra vett nagymonológja például önmagában nagyon jó, sőt aktuális is, csak hirtelen olyan volt, mint amikor egy hosszú beszélgetés végén azzal áll elő valaki, hogy valami fontosat még el kell mondania. Két és fél óra után, indokolatlan helyen és időben olyasmit, ami az egész beszélgetéshez már nem sokat tesz hozzá.
(A fotók forrása a Szigligeti Színház oldala)
