Tornyai Jánosnak (1869-1936), az Alföld festőjének körülbelül száztíz képe vendégeskedik április közepéig a Szolnoki Galériában. A név sokaknak talán Hódmezővásárhelyről lehet ismerős, hiszen az ottani múzeum a nevét viseli. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a rendszerváltás előtt már iskolapadokat koptatók legalább egy képének a reprodukcióját akkor is látták életükben, ha a festészet amúgy nem nagyon izgatja őket. Tornyai festette ugyanis azt a többek között Bús magyar sors címmel is illetett képet, amit 1989 előtt előszeretettel használtak a reménytelen Horthy-korszak illusztrálására. Holott az alföldi tájon ácsorgó gebét sokszor Tornyai saját életével is azonosított, merthogy bár termékeny alkotó volt, az anyagi sikerek nem jellemezték életét. Tornyai János regényért vagy színdarabért kiáltó, három nő szoknyája mellett megélt éveiről, illetve a hagyatékának elrejtéséről és kalandos előkerüléséről egyébként zseniálisan beszélt a szolnoki kiállítás megnyitóján Dr. Nagy Imre művészettörténész, a hódmezővásárhelyi múzeum nyugalmazott igazgatója, mindenki bánhatja, aki kihagyta.
Abból a beszédből ugyanolyan szeretet és hozzáértés áradt Tornyait illetően, mint, ami a Szolnoki Galériában rendezett tárlaton is tetten érhető. A színekben rejlő hatalmas erő című kiállítás ugyanis nemcsak végig veszi a körülbelül negyvenéves életművet, de féltő szakértelemmel tárja a látogatók elé azt is, hogy mennyi gondolat, próbálkozás, munka van egy-egy, végül zseniálisnak nevezhető festmény megszületése mögött. A szolnoki Tornyai kiállítás anyagának jelentős része ugyanis tanulmánykép, ám nincsenek elszakítva az eredményektől, hanem azok mellé helyezve, tulajdonképpen a készhez vezető utat magyarázzák. Egyszerűen zseniális, ahogy akár a legismertebb Tornyai-képhez, a Jusshoz kapcsolódóan, akár egy szentendrei, bajai vagy tengerparti festményhez kapcsolódóan is láthatjuk, ahogy az alkotó a fényt, a színeket, a teret tanulmányozta, mielőtt valóban nagyot alkotott. Biztos, én járok kevés kiállításra, de ilyen erővel és ennyire tudatosan még sehol se láttam a kész műhöz vezető út megmutatását.
Arról nem is beszélve, hogy Tornyai alföldi tájakat, embereket felvonultató festményeit nézegetve döbbentem rá: olyan képi világot hagyott ránk az előző századfordulóról és századelőről, amit sem mi, sem az utánunk jövők nem láthatnak nélküle. Tornyai korában ugyanis a mához képest szinte alig készültek fotók, színes felvételekről nem beszélhetünk, ami kép pedig készült is, az a legritkább esetben mutatta az alföldi tájat és az ott élő embereket saját környezetükben. Egyszerűen Tornyai képei kellenek ahhoz, hogy egyáltalán kortárs ábrázolásból táplálkozó „emlékeink” lehessenek az ezen a tájon 120-130 éve élt emberek hétköznapjairól. Hozzátéve, hogy a Tornyai képein ránk maradt színek is nagy valószínűséggel a valóságot mutatják, azaz nemcsak szépek, a fények és a színek tekintetében érdekesek, de sok esetben forrásértékkel is bírnak egy eltűnt világról. Olykor úgy, hogy a hideg kirázza az embert.
Bár számomra így kezdődött az egész kiállítás is, merthogy a földszintre belépve, balra indultam, azaz a kronológiai sorrendet követtem. Így Tornyai két korai képével nyitottam, amelyek a 19. század végén valahol a Tisza-parton illetve Párizsban, az akkori világ egymástól nemcsak kilométerekben távol eső két pontján készültek. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a szinte nincstelen, de láthatóan tehetséges Tornyai 25 évesen szülővárosa pénzén utazhatott a fények városába, amire azért ma se nagyon akadna példa.) Letaglózó belegondolni, hogy az 1800-as évek végén milyen lehetett a poros Alföldről az akkor már tényleg csillogó Párizsba megérkezni. És pláne milyen lehetett onnan két év után hazatérni, és a paraszti tájban nemhogy folytatni, de kiteljesedni. Nem tudok másra gondolni, csak valami elképesztően erős kötődésre a szülőföldhöz, a kicsit elmaradott, kicsit poros, de fényes és szerethető Alföldhöz. Alföldi gyerekként.
(A színekben rejlő hatalmas erő – Tornyai János, az Alföld festője című kiállítás április 14-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában)
