Sajnos a kelleténél ritkábban fordul elő, hogy egy új magyar film sokadik vetítése napján ne kevesekkel üljek a Tisza mozi valamelyik nézőterén. Breier Ádám első egész estés moziján öröm volt a B terem közönségének lenni, egyetlen szabad szék sem volt. Pedig az igazi érdeklődők nagyjából másfél héttel korábban már nemcsak premier előtt láthatták a Lefkovicsék gyászolnak című filmet, de az alkotókkal is találkozhattak. Megfejthetetlen, hogy mi talál be, hiszen ez a film sem kapott több reklámot a nagy tévécsatornákon, talán írni se írtak róla többet, és hát túl sok hirdetése sem a közterületeken sem a világhálón nem volt. Hirtelen nem tudok másra gondolni, csak a premier előtti vetítést követő szájhagyományra, azaz nagyjából százan terjeszthették azóta Szolnokon, hogy a Lefkovicsék gyászolnak nemhogy jó film, de érdemes megnézni is.

Persze ne vessük el annak a lehetőségét, hogy az öreg Lefkovics szerepére Bezerédi Zoltán kiváló választás volt, nemcsak színészi képességei, de kereskedelmi tévés (A mi kis falunk) ismertsége miatt is. Miként a fiát alakító Szabó Kimmel Tamás is (Made in Hungária, Pappa pia, Mintaapák), merthogy azt gondolom, még ma is van jegy „eladás ösztönző” ereje egy-egy színész nevének és arcának. Mert az már csak a mozivászon előtt derülhet ki, hogy például Bezerédi, a budapesti Katona József Színház művésze – a Cigány Mózest próbálják elcsípni az anyaszínházában! – ismét bebizonyítja, hogy bármit képes eljátszani. Legidősebb Lefkovicsként olyan apaívet rajzol, hogy a fal adja a másikat. Az igazi nagy, fehér, magyar férfi, aki mindenkinél mindent jobban tud, csak neki lehet igaza, állandóan morog, és valahogy soha, senki se érti meg, pedig hatalmas szíve van, és a családjáért tulajdonképpen mindenre képes. Úgy gyászolja el filmbeli feleségét, hogy a fiával való konfliktusából, az unokájáért való rajongásából és a boksz szeretetéből egyetlen pillanatra se lép ki.

Ehhez persze kellenek a partnerek, Szabó Kimmel Tamás mellett az unokát alakító Leo Gagel és a tehetséges roma bokszolófiút játszó Váradi Roland. Két amatőr színész, akik nemhogy parteneri a profiknak, de olykor elviszik a „showt”. Különösen az öt-hat éves kisfiút alakító Leo Gagel, aki nélkül ezt a filmet nem lehetett volna megcsinálni. És nemcsak azét, mert kiválóan játszik héberül és magyarul is, hanem mert totál hitelesen jeleníti meg a nagymama szellemével beszélgető gyereket. A kamasz Váradinak pedig az öreg Lefkovics terelgetésében van rettentő fontos szerepe, hiszen sokszor úgy tűnik, rajta kívül szinte senkire sem hallgat.

A Lefkovicsék gyászolnak alapvetően nem egy bonyolult történet. Csakhogy meg van tűzdelve számtalan olyan részettel, amitől különlegessé válik. A zsidó vallás, a generációk között felcserélődött hagyománytisztelet, a sport élet-halál kérdése, és a mindezekhez kapcsolódó apró csetlés-botlások, amitől ez a tulajdonképpeni drámai mű egy édes-bús történetté áll össze. Ráadásul Breier Ádám egy nagyon feszes szűk másfél órát vágatott össze, pedig a téma és ezer leágazása könnyen hosszú köldöknéző snittek felé vihette volna. Úgy álltam fel a Tisza mozi B termében a teltházas vetítés után, hogy szinte elszaladt az idő, jól és értelmesen szórakoztam, miközben még új ismereteket is szereztem. Nem tudom, Breier Ádám mikor kap legközelebb lehetőséget nagyjátékfilm készítésére, de szeretném hinni, hogy már dolgozik rajta.