Mire gondolhatott Michael Frayn író, miközben a Függöny fel! című darabján dolgozott? Talán arra, hogy apró csalásokon és félreértéseken alapuló színpadi komédiát már rengetegen írtak, minek egy újabbal előállni. Pedig a házvezetőnővel üresen maradó angol villában játszódó történet, ahol előbb az ingatlanos jelenik meg egy dekoratív hölggyel egy titkos pásztorórára, majd az adóhivatal elől menekülő tulajdonos házaspár bukkan fel, sőt később egy nagy ügyek után pitiáner betörésekben utazó gengszter is megjelenik, önmagában is szórakoztató színmű lett volna. Mert minden adott benne a félreértésekhez, félremagyarázásokhoz, a lassan, de biztosan elszabaduló elmebajhoz, ami könnyeket csal a nevető közönség szemébe.
Ám Frayn csavart egyet az egészen, és a színdarab a színdarabban technikához nyúlt. Így a Függöny fel! végül arról szól, hogy a fergeteges komédiát miként próbálja színpadra állítani egy tipikus tagokból álló társulat, majd miként adja elő két alkalommal. Azaz háromszor látjuk ugyanazt a darabot. Először a premier előtti próbán, másodszor hátulról – a díszlet mögül -, harmadszor pedig „rendesen”, csakhogy éppen addigra nemhogy nem jön össze semmi, de minden összedől a társulat körül, amit már nem lehet a színfalak mögött hagyni.
Mire gondolhatott Lendvai Zoltán rendező, amikor nekiállt a Függöny fel! szolnoki megrendezésének?
Szerintem egyrészt arra, hogy találni fog ehhez kilenc alkalmas szereplőt a helyi társulatban. És nem tévedett. Gombos Judit házvezetőnőként végig parádés, de a harmadik „előadásban” kifejezetten felelős a röhögésből adódó hasfájásomért, miként Molnár László alkoholista színészként játszott gengsztere, vagy Mészáros István Pulcher kotnyeles színházi háttérmunkása is fájdalmas telitalálatnak bizonyult. Azt gondolom, Lendvai Zoltán úgy látta, képes lesz a Dósa Mátyás-Sárvári Diána – az ingatlanos és a szerető -, a Zelei Gábor-Molnár Nikolett – az adócsaló házaspár – és a Barabás Botond-Pertics Villő – a rendező és az asszisztense – párosokat úgy mozgatni, hogy háromszor kavarjanak össze minden lehetséges szálat, és tegyenek meg mindent azért, hogy végül vállalhatatlan poénok helyett, valódi játékkal szórakoztassanak. Iszonyatos profizmussal, koncentrációval és alázattal, mert ez az egész különben nem működne.
Mit gondolhatott a színház vezetése, amikor műsorra tűzte ezt a filmen és más magyar teátrumokban már látható darabot? Talán azt, hogy a nézők mindig szeretik, ha egy kicsit beavatják őket a színházcsinálás misztikumába, ráadásul az évad végén mindenki megérdemel egy felhőtlen, fergeteges komédiát. Vagy azt, hogy ez a produkció kiválóan alkalmas lehet a Szigligetitől elpártolók visszacsábítására, a fiatalok színházzal való megfertőzésére. Netán valami olyasmit, hogy sokáig lehet majd játszani, ami a bérletek kifutása után plusz bevételeket hozhat.
Szerintem mindegyik elképzelést beválhat. Én legalábbis nagyon szeretem tudni, hogyan születik a színpadi csoda, milyen emberi sorsok, kínok, konfliktusok vannak a velőtrázó poénok mögött is. Miként abban is biztos vagyok, hogy párszor még megnézem a szolnoki Függöny fel!-t, mert ennek a darabnak minden előadás a javára fog válni, minden „gyakorlástól” csak érettebb és jobb lesz – holott a kezdés sem volt rossz. És igen, ajánlgatni is fogom, sőt megpróbálok magammal vinni olyanokat, akik egy ideje kerülik a Szigligetit.
Mert azt kaptam, amit ígértek. Felhőtlen, de vállalható szórakoztatást. Egészséges, mindannyiunkra ráférő, jólesően fájó röhögést. Miközben tényleg nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy ebben a könnyed komédiában mekkora munka, tudás és akarat lehet. Mert poénra poént rakni csak komoly játékkal lehet.
(Fotók forrása: a Szigligeti Színház honlapja)
