Szerencsésnek mondhatom magam, mert akkor kezdett a színház érdekelni, amikor a Szolnoki Szigligeti Színház direktori székében – éppen második alkalommal – Schwajda György ült. Nekem a színház ott kezdődött, amikor az 1986/87-es évadban bemutatták a Ludas Matyit. De nem azt, amit Fazekas Mihály vetett papírra, hanem amiben Schwajda az ötvenes éveket mutatta meg. Középiskolás fejjel többször is megnéztem, mert nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek, hogy a színház erről is szólhat, a színház ilyen is lehet. Kátai Endre Döbrögi Mátyás elvtársa, Mertz Tibor Ludas Mátyás elvtársa, Sebestyén Éva édesanya elvtársnője vagy éppen Mészáros István begyűjtési előadója felejthetetlen emlék maradt. Az előadás műsorfüzetét még egy évtized múlva is használtuk a szegedi történelem tanszéken.

De folytathatom a sort a méltatlanul elfelejtett Rákóczi tér című zenés Schwajda darabbal, ami számomra az 1987/88-as évad legjobb előadása volt. Szerémi Zoltán, mint a Gellért-hegyi szabadság szobor nőalakját őrző orosz katona, az igazságot kereső nők Bajcsay Máriától Koós Olgán át Sztárek Andreáig, egy zseniális darab szereplői. „Szabad az éjben a napfény? Szabad úgy vagyok én? – valahogy így hangzott a darab legjobb dala, amit évekig hallgattam egy lassan elkopó szalagon.

És ott volt 1988/1989-ben A 301-es parcella bolondja című Schwajda darabra. Kézdy György, mint a bolond, Mucsi Zoltán (Kapa), mint a bolond betoji, megalkuvó gyermeke, Mészáros István, az unoka, Sztárek Andrea, a feleség. Nagy Imréék temetése előtt voltunk ? ha nem csal meg az emlékezet. Tódult a közönség Szolnokra.

Schwajda második direktorsága olyan felejthetetlen darabokat hagyott az emlékezetembe, amiért örökké hálás leszek, hálás, mert láthattam ezeket.

Egyszer volt szerencsém vele személyesen is találkozni. 1991-et írtunk, ezerrel folyt a kis piszkos színház felújítása, kibővítése, annak az ékszerdoboznak a létrehozása, ami számunkra ma a színház. Közel húsz évvel ezelőtt ez az építkezés maga volt a hihetetlen csoda, a megvalósuló álom. Úgy, hogy közben a Szigligeti társulata is működött és alkotott, mert a direktor fél kézzel talán maltert kevert, fél kézzel meg színészeket igazgatott.

A szobaszínház épületében berendezett, ideiglenes igazgatói irodában találkoztunk. Abban az időben indítottuk el a Szolnoki Fiatal (SZO-FI) című havilapot, amit botcsinálta szerkesztőként vezettem. Az ismeretlen SZO-FI számára kértem interjút Schwajdától, aki úgy kezelt és úgy válaszolt, mintha a világ legfontosabb lapjától jöttem volna. Majd megköszöntem az interjút, kikapcsoltam a magnót, mire ő kezdett kérdezni. Mi ez az újság, miért csináljuk, miből csináljuk? Én pedig válaszoltam: fiatalok vagyunk, elhatároztuk, hogy saját lapot csinálunk, de hogy miből, azt nem tudjuk, de valahogy mindig lesz. Azzal búcsúztunk, hogy akkor fáradjak a pénztárhoz, mert egy ilyen lapban a színház hirdetni szeretne. És majdnem két szám nyomdaköltségére elég pénzt kaptunk, ami olyan kezdőlökést adott, hogy még két évig működött a lap.

Egy olyan szolnoki ember ment most el, aki minden értelemben tudott színházat csinálni. Az elmúlt harminc év legnagyobb színházi alakja, e három évtized egyik legfontosabb szolnokija volt Schwajda György.

Aki mindig velem, velünk marad.