Még nem tudtam rájönni, minek volt köszönhető, hogy a Magyar menyasszony című kiállítás születéséről már megnyitása előtt évekkel tudtam. Nem azért, mintha bármi módon bennfentes lennék, hanem valószínűleg amiatt, hogy Simonovics Ildikó és csapata a kezdetektől – azaz vagy fél évtizeddel a megnyitás előtt – fontosnak tarthatta, hogy a házasságkötést, az ezzel összefüggő női szerepeket és viselkedésmintákat ne csak a tudomány és a múzeumi gyűjtemények nagyközönség számára unalmas nyelvén, hanem a kortárs látogatókhoz szólva mesélje el. Ennek köszönhetően, főleg a kiállítás harmadik traktusa olyan, mintha a nagy, magyar, családi fotóalbumot lapozgatnánk, amiben óhatatlanul ott vannak mindannyiunk esküvői fényképei is.
Ezt a kiállítás szerintem nemtől és életkortól függetlenül mindenkinek látnia kellene – csak remélni tudom, hogy a közelgő bezárás után az anyag valamilyen módon egyben marad -, hiszen ez az a téma, amiben mindenki, szüleik révén a végül szinglik is érintettek. Ugyanakkor érdemes tudni, hogy ez nem egy fél óra alatt, néhány szelfivel letudható kiállítás, vagy, ha igen, akkor a nem lesz több mint egy válással végződő futó kaland. A Magyar menyasszonynak ugyanis időt kell adni. Két-három óránál kevesebbet nem szabad rá szánni.
Különösen az első rész időigényes, ahol az elmúlt félezer év sokféle magyar menyasszonyának a története elevenedik meg, többnyire néhány képen, kevés tárggyal és sok-sok szöveggel.
Láb és szem kell a végig olvasásukhoz, meg olykor zsebkendő is, merthát a magyar történelem a párkapcsolatokat sem hagyta érintetlenül. Lenyűgöző anyag, amit nem is tudom, hogyan lehetne igazán jól kiállításon megmutatni, vagy éppen valóban forgatható, nem album méretű könyvben elérhetővé tenni.
Bár tegyük hozzá, hogy a kiállítás második részével az alkotók gondoskodtak némi jutalomról.
A felvonultatott, korban és stílusban elképesztően sokféle menyasszonyi ruha ugyanis férfi szemmel is szemet gyönyörködtető, még ha úgy is érzi magát az ember, mintha valami divatlap elevenedne meg a Magyar Nemzeti Múzeum falai között. A magam részéről persze nem a különleges anyagú, szabású vagy márkájú, hanem a megdöbbentő történetű ruhákat tudtam értékelni. Élvezni pedig azokat, amelyekre már én is emlékeztem gyerekkoromból, így például a színes vagy éppen egyszerű szabású, kalocsai mintás ruhákat. Elvitathatatlan érdemes a rendezőknek, hogy a témában nemcsak megtalálták, de rendkívül látványosan meg is mutatják azt, ami a legtöbbeket érdekelt, és még érdekel pár napig. De hát ez is hozzá tartozik a valóban a közönségre és nem a tudományos hivatkozásra gyúró kiállításrendezéshez.
A fentebb már említett harmadik blokk, a személyes rész nemcsak nagyon kortárs menyecskeruhákból, lagzikról szóló kisfilmekből és természetesen egy nagy fotóadatbázisból áll, hanem egy hatalmas, tényleg feldolgozhatatlan menyasszonyi fejdísz gyűjteményből is. Egykor ezeket különleges keretekben helyezték el, amelyeket olykor fotókkal, feliratokkal egészítettek ki. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a népviseleti menyasszonyi ruhákat is itt, és nem a „modern”, általában fehér ruhák között helyezte el a kurátor. Ráadásul olyan ötletesen, hogy a hatalmas falra applikált több tucat ruha minden oldala jól látható, sőt legálisan a szoknyák alá ibe is lehet nézni, számolgatva az alsószoknyákat.
Őszintén megmondom, hogy a kiállítás elején, ahol tulajdonképpen a magyar házasságijog történelmi alakulásáról van egy hosszú tabló, kicsit megijedtem. Tartottam tőle, hogy elkerülendő az aktuális múzeumvezető bukását, valami nagyon NER kompatibilis, „családbarát” megközelítést fogok kapni. De vagy úgy gondolták a rendezők, hogy a kötelező kört megfutják az elején, vagy úgy, hogy a végére még az agyatlan szélsőségesek is elfáradnak. Nem az aktuális propagandát tolja ez a kiállítás. Sőt, a végén, a gyerekrajzpályázat mellett egy közel húsz éves fotósorozatot is elhelyeztek. Mégpedig Szabó Benke Róbert Hajadonok című fotósorozatát, amely 38 független, 25 év feletti, még nem házas hölgyről készült. És remekül ellenpontozza a kiállításnak azt a talán elvitathatatlan nyomasztását, hogy az a világ rendje, ha a lányból asszony lesz. Jól esett ezeket a képeket is nézegetni.
A legvégére hagyott lakodalmi terem, azaz egy videó és fény installáció pedig maga a kortárs, szórakoztató művészet, ami feledteti a hatalmas anyag fáradalmait, és üdítően és vidáman enged el. Tudom, hogy az utolsó pillanatban szólok – de hát ilyen ez a nyári leállás -, augusztus 25-ig még megnézhetik a Nemzeti Múzeum Magyar menyasszony című időszaki kiállítását. Nyárzáró programnak is remek lehet.
