A francia turistahajó múlt kedden délután öt óra tájban haladt át a Tisza-híd alatt. Nem tudom, hogy a rajta utazó – egy-egy ilyen út árából kiindulva – tehetős turistáknak feltűnt-e, hogy a Tisza fővárosán haladnak keresztül. Mert, ha igen, akkor a vegyiművek magasságában már biztosan kitört a hajón a lázadás, és a kapitányt kérdőre vonták annak okán, hogy nem vetett horgonyt partjainknál. Ha meg nem, akkor azt persze ráfoghatjuk a francia világjárók tudatlanságára, felkészületlenségére: képesek több ezer kilométert megtenni anélkül, hogy tudnák, merre járnak.

Képzeletben szálljunk fel a Victor Hugo fedélzetére Tiszapüspöki magasságában!

Gyönyörű ártér között kanyarog a folyó. Itt-ott szemetet visz a víz, máshol falopások nyomai, amott meg félkatonai szervezetre hajazó horgászok lógatják botjaikat. Vad világ. De hamarosan átrobog felettünk egy vonat, elértük a vasúti hidat, mindjárt civilizált vidékre érünk.

Jobbra feltűnnek a vízművek berendezései, a fák közül egy templomtorony is kikandikál, és már látjuk a forgalmas közúti hidat is. Balra szedett-vedett épületek, jobbra tetszetős házak. A torkolatnál ismét pecások, és mintha egy csónakház is állna ott. Átsuhanunk a híd alatt, jobbra, balra fák, köztük itt-ott házak. Micsoda csúf toronyház tekint vissza ránk. És három szép templomtorony. Mégis csak civilizált helyen járunk. Még híd is épül.

Arrébb háborús nyomok. Romos magtár, szétrombolt vasúti épületek, elhagyatott gyárak. Majd egy újabb híd, csodálatos folyópart. Hol is jártunk? Mi is volt a neve?

Szálljunk le képzeletben a Victor Hugóról, és legyünk kicsit reálisak a Tisza fővárosában.

A Tisza jelenleg csak elfolyik a város mellett. Ad vizet, árvizet, szúnyogot, néhány horgásznak talán jó fogást, és pár elszánt evezősnek gyakorlópályát. A folyó fővárosának lakói többségében pedig csak azt veszik észre, hogy át kell rajta kelni, vagy évente egyszer a partjáról lehet a tűzijátékot figyelni. Egyébként a fővárosiak számára élettelen a víz és a part is.

Hány szolnoki fürdött már Szolnoknál a Tiszában? Hány szolnoki látta már a Tiszáról Szolnokot? Hány szolnoki vagy Szolnokon vendégeskedő evett már egy jó tiszai halászlét a Tisza-parton Szolnokon? Hányan tehetik meg, hogy esténként a szinte a belvárosban folyó Tisza-partján ücsörögjenek, sétáljanak? Hány helybélinek juthat eszébe, hogy egy fárasztó nap után lemegy a folyóhoz egyet evezni? Hányan utaztak már csak a két legközelebbi városba hajón a Tiszán? Hány szolnoki döntött úgy, hogy Szegedre nem autóval vagy vonattal, hanem hajóval megy? És hány szolnoki tudja, hogy ő a Tisza fővárosának lakója? És hány bel- vagy külföldi turistának jut eszébe évente, hogy látni akarja – ha csak egyetlen napra is – a Tisza fővárosát?

Ha rosszindulatú vagyok, akkor a fenti kérdésekre adható válaszokban szereplő számok nem lehetnek nagyobbak, mint a Victor Hugo fedélzetén utazók száma.

Ha alá akarom támasztani ezt a jó szlogent, és be akarom csapni magamat és a szolnokiakat, akkor azt mondhatom, hogy a fenti kérdésekre adott válaszokban rejlő számok messze meghaladják Szolnok lakóinak a számát.

Mindkét lehetőség adott. Az első esetben nekiláthatunk fővárost építeni, a második esetben pedig ülhetünk a babérjainkon. Az elsőnek több értelme van, és a város szempontjából több haszna lesz.