Már alig élnek közöttünk olyanok, akik el tudnák mesélni a nyolcvan évvel ezelőtti szolnoki ostromot, és az azt megelőző, Szolnokot és a szolnokiakat is érintő borzalmakkal teli hónapokat. Pedig ez táplálhatná igazán a valódi békepártiságot Szolnokon. A személyes, esetleg családi emlékek, amelyek könnyebben megértetik, milyen az, amikor a majdan történelemmé váló híreket nem olvasod, hanem rólad szólnak, amikor a veszteséglistán néhány adattá válik mindaz, ami neked és a családodnak addig egy élet munkája, a minden és a legfontosabb volt.
Nyolcvan évvel ezelőtt Szolnokon véget értek a második világháború fegyveres összecsapásai, de természetesen nem ért véget a háború, és éppen csak elkezdődött mindaz, amit a magyar történelmi tapasztalat egyetlen mondattal is ki tud fejezni: „jaj, a legyőzötteknek”. És e történelmi távlat, két emberöltő ellenére sincs a kezünkben objektív feldolgozása a szolnoki ostrom pontos menetének, az azt követő hónapok történéseinek, a szolnoki nők ellen elkövetett atrocitásoknak, a Szolnokról málenkíj robotra hurcoltaknak és szenvedéseiknek, miként a város gazdasági és kulturális veszteségeinek sem. A felszínt kapargatjuk, amikor azt mondjuk, hogy az addig 40 ezeres város lakosságának tizede maradt itt 1944. november 4-ére, vagy, hogy egy hétre sötétbe borult Szolnok, mert nemcsak megszűnt az áramszolgáltatás, de nagyrészt elpusztult ennek az infrastruktúrája is.
Talán a kilencven- vagy százéves évfordulóra nemcsak elkészülnek ezek a munkák, de végre megtanulunk beszélni is minderről, a következő generációk hasznára és épülésére. Mert jelenleg legfeljebb csak megosztottan koszorúzni tudunk, és néhányan, évente egyszer, ezen a napon megpróbálnak fejet hajtani az áldozatok emléke előtt, de beszélni, kibeszélni és elmesélni még mindig nem tudjuk sem a veszteségeket, sem bűnöket, a tapasztalatokról, a „hogyan ne lépjünk ugyanabba a folyóba” következtetésekről nem is beszélve. Mert egyszerűbb ezen a napon csak a 68 évvel ezelőtti eseményekre hivatkozva, csak a kommunizmus bűneiről, a forradalom eltaposásáról az aktuális politikai széljárásnak megfelelően beszélni.
Pedig annak is itt lenne az ideje, hogy végre tudjuk és kibeszéljük, hogyan is jutottunk el 1956. október 23-ig, Szolnokon október 26-áig, az események mögött milyen mozgatók, dühök, sérelmek és remények voltak, vagy éppen mi és miért történt Szolnokon november 4-e után. Számomra felfoghatatlan és magyarázatért kiállt, hogy miként lehetett szinte ugyanolyan tömeg a Táncsics Mihály út végén, a „szivar” ledöntésekor október 26-án, majd alig fél évvel később ugyanott, 1957. április 4-én az új, szovjet, katonai emlékmű felavatásakor, vagy éppen júliusban a Kossuth téren, a helyi munkásőr zászlóalj nyilvános alakulásánál. Miközben Szolnok lakosság abban a fél évben nem cserélődött ki. Sőt, a felnőtt fejjel gondolkodóknak nemcsak az azt megelőző 12 évről, de az 1944. november 4-ei eseményekről, előzményeiről és következményeiről is lehettek emlékei.
Természetesen egyszerűbb és olcsóbb évente egyszer koszorúzni, beszédet mondani, a közösségi médiában posztolni, letudni a megemlékezést, mint Szolnok közelmúltját szisztematikusan feldolgozni és megismertetni. Pedig – legalábbis szerintem – ez utóbbi tehetne bennünket igazán szolnokivá, ezek révén ápolhatnánk gyökereinket a jövő jobb termése érdekében. Ám ez még várat magára. Mert az ilyesmi nem az egyéntől, hanem a közösséget irányítóktól indulhat. Ha van rá igény, ha sikerül felnőni nagyobb feladatokhoz. Én, te, ő, azaz mi, ma csak meghajthatjuk a fejünket ő előttük, az egykori szolnokiak és a Szolnokon áldozatokká váltak előtt.
