Nem akarok igazságtalan lenni. Most vasárnap délután a 15.15-kor Szolnokról a Nyugatiba induló interrégió vonat, nemcsak kellő hosszúságú volt, de 3 (!!!) perccel korábban is érkezett hozzánk, mint a menetrend ígérte. Ennek megfelelően már-már japáni pontossággal suhant tovább a Kolozsvári-felüljáró irányába. Sőt, november 7-én – minden bizonnyal nem az ünnepre való tekintettel – a 12.21-kor Szolnokról induló IC percre pontosan érkezett, indult és tett le Ferihegyen. És az azt megelőző héten is előfordult, hogy Szolnokra még pontosan érkezett a kiválasztott vonat. Igaz, Pestig már összeszedett vagy 10 perc késést, az aznap esti visszaindulás pedig kimaradó járattal, össze-vissza vágányjelöléssel és teljes vasutasi tanácstalansággal fűszerezett rémálom lett. Ja, nem akartam igazságtalan lenni: néha sikerül a MÁV-nak úgy működnie, ahogy a menetrendben meg van írva, amiért fizetünk, és ahogy elvárható lenne.
Sokszor megfogadtam már, hogy nem pazarolom a helyet a blogSzolnokon a vállalhatatlan állapotú Magyar Államvasutakra. Mert nem akarom sem magam, sem az olvasókat olyasmivel bosszantani, hogy például azért bukunk 7 milliárd forintot mozdonybeszerzésen, mert olyanok kezében van az ország, akik nem hallottak arról, hogy „az üzletben nincs barátság”. És egyébként is olyan helyen élünk, ahol 7 milliárd forint közpénz elvesztésének sincs következménye az „uralkodó osztályban”. Bezzeg a birka választót párezer forintért meghurcolja midenféle hivatal. Emlékeznek még Zuschlag János szépreményű baloldali képviselőre, akit 20 millió forintért csuktak börtönbe. És az óbudai polgármester is nagyjából ennyiért kapott irodát valamelyik fogházban. Mandzsettás János meg viccelődik és Erdős Péter unokáját próbálja szívatni. Tényleg nem akarom sem magam, sem az olvasót felbosszantani.
Legyen ez most egy útinapló! Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint egy órája úgy veszem igénybe a Magyar Államvasutak szolgáltatását úgy, hogy akartam. A Szolnokra 8.21 helyett 8.31-kor érkező IC – amivel sokan indulnak tőlünk a fővárosba mindenféle ügyeket intézni -, már Ceglédre is 9 óra után, azaz nagyjából 20 perc késéssel futott be. Ám ebben nem volt semmi különös. De csak azért, mert olyan birkák vagyunk, hogy már annak is örülünk, ha előbb-utóbb jön egy vonat, ha az még gurul, és talán elvisz a célállomásra. Megérdemeljük. Miként azt is, hogy az egyre vállalhatatlanabb állapotú szolnoki vasútállomáson az egyetlen váróteremből kidobjanak reggel fél kilenckor, mert akkor jött el a takarítás ideje. Így kell bánni az utasokkal.
De vissza a vonatra, amin még 10.45-kor is ülök, holott 9.30-kor Zuglóban szerettem volna leszállni. Albertirsán álltunk meg. És álltunk, és álltunk, és vártunk, és vártunk, és természetesen semmi információt nem kaptunk. A vonat hangosbemondóján egyszer nekifutott a kalauznő valami bemondásnak, de abbahagyta, majd a 30 perc ácsorgás után végégsétált a vonaton, hogy talán síntörés miatt egy vágány járható, de majd megyünk. És most éppen megyük.
És tényleg nem akartam a MÁV-on, meg főleg a vasútért felelős politikusokon köszörülni a billentyűzetemet, de hát mit lehet tenni, amikor olyan kincsek hagyják el a selyemfiúk (a selymet mi biztosítjuk) ajkait, miszerint azért van mostanában sok késés, mert mindenki utazni akar. Sőt, Madzsettás Dzsoni egyenesen szarnak nevezi azt, amiből neki – nem várat – vasutat kellene építenie, ám azt nem teszi hozzá, hogy ennek a fekáliahalomnak az összehozásához ő és párttársai mennyivel járultak hozzá az elmúlt 15 évben. Mondanám, hogy nézzük meg az elmaradott Marokkót, 15 év alatt milyen vasúti fejlesztéseik voltak, netán az előszeretettel lenézett Szlovákiát, vagy az összeomlás szélén álló Ausztriát és Németországot. De felesleges. Olyan a magyar vasút, amilyent megérdemlünk, ami pontosan abból következik, hogy olyanok a döntéshozóink, amilyeneket megérdemlünk.
Lehetne máshogy is. Mert öntöttünk sok-sok száz-ezermilliárdot az elmúlt másfél évtizedben, sőt 35 évben is a magyar vasútba, csak hát, mint a világ legokosabb nemzetével elő szokott fordulni, ennek semmi látszata nincs. Ja, de van. A magánvagyonokban. Ami feljogosít embereket, hogy azt mondják, mindenki annyit ér, amennyije van. És ezek utáén még lehet vasútért felelős miniszter olyasvalaki, aki lassan két évtizede állami VW Transporterrel jár dolgozni.
Ha jól tippelek, 80 perc késéssel érek ma reggel célba. Hogy miért, soha nem fogom megtudni. Miként ez a késés se fog sehol szerepelni. Jól indult a nap. Ja, persze, ha nem tetszik, el is lehet menni olyan országokba, amelyek állítólag jobban működnek, mint a miénk. Biztos, hogy nekünk kell elmenni?
