A 20. századi szórakoztató színház egyik angol zsenijének darabját választotta a 2024/25-ös évad harmadik bemutatójának a Szolnoki Szigligeti Színház. Ray Cooney-vel nehéz melléfogni, hiszen olyan Magyarországon is rendszeresen játszott komédiák kerültek ki a kezei közül, mint például a Kölcsönlakás, A miniszter félrelép, a Ne most, Drágám! vagy éppen a Páratlan páros. A hatvanas évek közepe óta röhög a világ a banális félreértéseken, apró stikliken, ártatlannak tűnő hazugságokon alapuló, majd percről percre katasztrófává dagadó történetein, amelyeknek tényleg csak a könnyed szórakoztatás, a közönség megnevettetése és kikapcsolása a céljuk. Nem véletlen, hogy Magyarországon is minden évadban van valahol bemutatója, sőt, kis szerencsével több darabját elcsíphetjük ezekben a hónapokban is. Afelől azonban lehet némi kétségünk, hogy a zseniális szerző kiválóan megírt darabja önmagában garancia a színpadi sikerre.
A színpadi sikerhez először is kell egy rendező, aki a száraz szöveget a társulattal úgy tudja életre kelteni, hogy az a nézők többsége számára valóban kacagtató és önfeledt perceket, órákat hozó legyen. A szolnoki társulat vezetése Ray Cooney komédiáját ezúttal arra a Lendvay Zoltánra bízta, aki az előző évadban a Függöny fel! című vígjátékkal igazán nagyot dobott. Nem vagyunk egyformák, de régen röhögtem színházban annyit, mint Lendvay tavalyi szolnoki rendezésén, úgyhogy a magam részéről nem is bántam, hogy újabb lehetőséget kapott. De mondom még egyszer, nem vagyunk egyformák: a Család ellen nincs orvosság ugyanis számomra csalódást jelentett. És lehet, hogy bennem van a hiba, hiszen a premier közönsége a legtöbbször önfeledten kacagott, nekem olykor szekunder szégyenérzetem volt („Hol van Tom? Nem tom.”). Leginkább azonban az fájt, hogy a darab színpadra állításán túl sok plusz nem lett hozzáadva ehhez a történethez. Sokszor az volt az érzésem, hogy csak zakatolunk előre a szövegkönyvben, daráljuk a verbális poénokat, letudjuk a szokásos helyzetkomikumokat, de semmi kreativitás, újdonság vagy olyasmi nincs beletéve, amitől ez egy csak Szolnokon látható darabbá válhatott volna. Persze, így is „remekül” működik.
Szerintem a társulat szolnoki tagjai miatt, akik eleinte hihetetlen lelkesedéssel próbáltak megfelelni a komédiajátszással szembeni elvárásoknak. Ónodi Gábor szerencsétlen kisemberén két felvonáson át valóban azt éreztem, hogy a komédia is színházi munka, teljesítmény és tehetség kérdése. Ismét olyan volt, mint Kabos Gyula, a magyar filmek örök másodhegedűse, aki aztán mindig a legemlékezetesebb maradt, és úgy emlékszünk rá, hogy ő volt a főszereplő. A fiatal Hajdu Tamás Miklós és Polgár Kristóf is mindent megtettek, hogy ne csak a legtöbbet hozzák ki a szövegükből, de úgy érezzék jól magukat a színpadon, hogy abból a nézőtérre is átragadjon valami. Zelei Gábor újra méltatlan pozícióból indult, és újra bizonyította, hogy a semmiből is képes emlékezetest varázsolni. Radó Denise, Kertész Marcella, Horváth György, Pertics Villő, Lugossi Claudia is becsülettel tették a dolgukat, igyekeztek kitalálni magukat, miközben Molnár László önálló estet épített a szerepe köré. És természetesen Molnár Nikolett is remek volt, de a premieren rajta éreztem leginkább, hogy a darab előrehaladtával egyre rosszabbul érzi magát, ő sem ilyen lovat akart.
Nem vagyok színházi szakember, nagy megfejtő meg pláne, csak egy néző, aki fizet a szórakoztatásért, és aki ezúttal kifejezetten bosszús volt a főszereplő, Pindroch Csaba miatt. A magam részéről nem pontosan értem, hogy miért kellett erre a szerepre vendégnek hívni, de ez nem az én kompetenciám, biztos van ennek üzleti és egyéb háttere. Ugyanakkor komolyan felháborított, és tulajdonképpen az egész estét elrontotta, hogy egy premiernek ilyen szintű szövegtudással is neki lehet szaladni. Olykor a megszólított kolléga színpadi neve és a darab helyszíne sem jött össze, sokszor meg az érződött, hogy a tartalom ugyan megvan, de a pontos szókapcsolatok már elvesztek. Egy olyan előadásban, aminek a helyzetkomikuma elsősorban a verbális félreértéseken alapul. A nézőtérről egy idő után úgy látszott, a színpadon lévők is egyre nehezebben viselték, mi hangzik el a főszereplő szájából.
De legyünk megengedők karácsony közeledtével! Hitessük el magunkkal, hogy a főszerepre kiválasztott színész nem nem tudta a szövegét, csak azon rendezői utasításnak felelt meg, ami a nehéz beszédet tanuló főszereplő első jelenetéből indult ki. Tudnak követni? Nem? Nem vagyunk egyformák, de azért legyünk optimisták! Még néhány előadás, és talán rögzül minden mondat, amitől akár még fel is pöröghet a szolnoki Család ellen nincs orvosság. Mert tudják: amire nincs orvosság, azt az idő még gyógyíthatja.
(A fotók a Szolnoki Szigligeti Színház oldaláról valók.)
