Egy balassagyarmati orvos volt a második tulajdonosa huszonkét évvel ezelőtt annak a 401-es Moszkvicsnak, amelyik minden bizonnyal a szolnoki Szovjet Járművek Kiállításának legidősebb négykerekűje volt. A tulajdonos idős hölgy bevallotta, hogy amikor egy sötét pincében megalkudtak a roncsra, még azt hitték, hogy egy Opelt vettek, csak később derült ki, más kincs került a birtokukba. Igaz, az 1946-tól gyártott Moszkvicsnak elég sok köze volt az Opelekhez, hiszen gyártósora, a II. Világháborút követően, jóvátételként került Németországból a Szovjetunióba. A gyönyörűen felújított 401-es egyébként nemcsak azt bizonyította, hogy egy akár 64 éves autót is lehet még működőképes állapotban tartani, hanem azt is, hogy a veteránozás nemcsak a fiatalok hobbija.

– Itt állok egy fekete Csajka előtt, úgy néz ki, mintha most jött volna le a szalagról – kiáltotta telefonjába, szinte megittasodva, egy jólöltözött férfi a hatalmas, egykori állami autó előtt állva. A járgány valóban gyönyörű, valószínűleg a kiállítás legértékesebb darabja, valaki a tömegben azt mondta, húszmillió forintot is megér. A felnyitott motorháza előtt kisebb szakmai vita bontakozott ki a Csajka motorjáról: melyik járgányban van még hasonló, és használták-e tankok mozgatásához, avagy sem. A vita végét nem vártam meg.

– Megtenné, hogy oda áll? Húzza ki magát, ahogy régen – kérte a barna katonatiszti ruhában és hatalmas tányérsapkában feszítő fiatalembert valaki, kezében egy fényképezővel. A retro-tiszt engedelmesen megállt a fehér Volga mellett, kihúzta magát, mosolygott, majd a kattintások után odalépett két a korabeli rendőrhöz, és kedélyesen folytatták a beszélgetést. Nem zavarta őket, hogy a fényképezőkkel és kamerákkal felszerelt látogatók közelről, vagy egy-egy autóhoz komponálva fotózták őket.

– Egyszer egy ilyet szeretnék – álldogáltam hosszasan a három gyönyörűen felújított „ezeröcsi” előtt. Gyerekkorom csúcs járgánya, az állatorvos és az egyik körzeti orvos járt Lada 1500-assal a hetvenes évek végén. A Szovjet Járművek Kiállítására érkezett három ezerötös tényleg úgy nézett ki, mintha előző nap gurult volna ki valamelyik Merkur telepről. Igaz, sebváltójuk már nem a gyári volt, hanem a kor kötelező, kisautós váltógombja.

Valami rozsdásat

A gyönyörű Moszkvicsok, a két Zaporozsec, a további Ladák, a katonai különítmény illetve a számomra ismeretlen, de egyenként megcsodált motorkerékpárok után nem lehetett kihagyni a szomszédos börzét sem.

– Legyen ezer? – alkudozott egy, a pólója alapján hozzáértő, valami töltényhevederre. Az eladó a fejét rázta, mondván, hogy neki is annyiba volt, inkább visszateszi a vasat a placcra. De alig engedte le, már jött is egy másik érdeklődő – ugyancsak egyedi, feliratos pólóban – és elégedetten bólogat az ár hallatán.

Én is böngésztem. Volt itt minden, ami egy igazi bolhapiachoz kell. Ezernyi motor- és járműalkatrész, eredetiek és utángyártottak, rozsdásak és zsírpapírba csomagoltak. Többségükről el se tudtam képzelni, hogy micsoda, de mint néhány elkapott beszélgetésből kiderült, ez másoknak sem mindig sikerült.

– P20-eshoz való? Akkor ezt nem ismertem meg – ismerte be valaki, hóna alatt egy kormánnyal, kezében egy abroncs nélküli kerékkel. Az eladó azonban rutinos, azonnal kérdezett, hátha akad az áhított alkatrészből valahol. – Mihez kellene? Danuviához? ? és már bújt is be derékig a mögötte álló furgonba.

– Robur – állította a kétszáz stand közül egy másiknál a nem éppen fiatal eladó. De hiába, úgy tűnt a vásárló többet tudott. – Az német volt, azok sokkal nagyobb hengereket használtak. Ennek valami másnak kell lennie. – És hosszasan forgatta a néhol fémesen csillogó, máshol csupa rozsdás alkatrészt.

– Valami rozsdásat – kiáltott fel mögöttem egy középkorú úr talpig motoros ruhában, és úgy borult az eladó nyakába, mintha évtizedek óta nem látták volna egymást. De biztos, hogy nem így volt, mert pillanatokon belül, nagyhangon kezdték értékelni a legutóbbi találkozókat és börzéket. Mindketten nagyon elégedettek a voltak szolnokival, állították, jönnek ősszel is.