Magyarország a gyógyvizek hazája, alig van olyan települése, ahonnan maximum néhány tíz kilométerre ne lehetne találni egy (gyógy/termál/strand) fürdőt. Soha nem gondoltam volna, hogy ezért a földrajz tankönyvekben olvasható tételmondatért egyszer még Szolnokon is hálás leszek, ahol gyerek-, sőt még gyermekes koromban is válogatni lehetett a melegvizes medencék (és helyek) között. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mikor szoktam át Tiszakécskére, de azt biztos, hogy jóval a Dami után, ám még a Tisza szálló gyógyfürdőjének üzemelése alatt. Az azonban megvan, hogy a Tisza utolsó felkeresése előbb ért véget, mint terveztem, tulajdonképpen menekültem a büdös, romos, koszos helyről. Pedig korábban hogy szerettem!
Viszonylag későn, húszas éveim második felében fedeztem fel. De onnantól kezdve olyan volt, mint valami tudatmódosító szer, amiről nem lehet lejönni. Amikor éppen nem Szolnokon éltünk, csak a szülőket jöttünk látogatni, akkor is „kötelező” program volt „A Tisza”. Majd, amikor újra szolnokiak lettünk, már nemcsak a ritka hétvégék kincse, hanem bármelyik hétköznapon előkapható program, kikapcsolódás, felüdülés, pihenés lett. Mert tényleg nem kellett hozzá előző nap, vagy napokkal korábban tervet készíteni, hogy akkor x napon, y órakor elmegyünk egyet szaunázni és brűgölni, hanem csak úgy eszünkbe juthatott. Megyünk? Gyerünk! És, amikor meguntuk, elég lett, akkor se következett még 30-40 perc autózás, hiszen itthon voltunk.
Mennyire imádtam a zuhanyzóból kilépve a kör medencébe, az égfelé nyújtózó kőlánnyal szemben belecsobbanni a melegbe. Lépcsőről, lépcsőre lentebb ereszkedni, ellazulni, átvenni a hely ritmusát, és erőt gyűjteni a gőzhöz. A legjobban a gőz ablakában szerettem ülni, mert valahogy nekem az volt a megmagyarázhatatlan ideális magasság, mint Pavelnak a megfelelő hőmérsékletű sörhöz az a pincelépcső. A gőz akkor tudott a legpompásabb lenni, ha az átláthatatlan gőzfüggönybe beszélgetések vegyültek, és embermeséket vagy éppen szolnoki sztorikat, pletykákat lehetett hallgatni. Szerver a közösségi oldalak előtt, ahol képbe kerülhettél, hogy éppen mi foglalkoztatja a helyieket.
Aztán futás az aprócska hidegbe, aminek nem volt szabad a lépcsőjén egy pillanatra sem megállni, mert akkor a fene megette a merülést, amit mindig csak egy pillanattal kellett tovább kibírni, mint terveztük. És, ha jókor mentem vagy szerencsém volt, dőlhettem bele a narancssárga műanyag, talán az emberi test vonalát imitáló, kemény pihenőágyba. Törölköző, szem becsuk, és forgott velem a világ. Amikor pedig megállt, és már kicsit dideregtem, irány a kőlány háta mögötti forró, lehetőleg a csobogó alatt Már-már rosszullétig voltam képes a koponyámat veretni, hogy aztán kis pihenő után kezdődjön minden előröl a körmedencénél.
Legalább két évtizedemet vagy negyedszázadomat hagytam azokban a medencékben. A végén már meg tudtam mondani, melyik napon, melyik napszakban, nagyjából kikkel fogok találkozni, ki, kivel jön, kivel beszélget, milyen ritmusban váltogatja a gőzt, a szárazt és a medencéket. Legtöbbjükkel egy szót nem váltottam, de azt hiszem, ismerősök voltunk. A szaunából. A Tiszából. A melegből. Hány féle szóval jelöltük, hogy hová is megyünk?
A fene egye meg, hiányzik. A szolnokisága, hogy ismerős arcokkal találkozhatok. (Bár ez lassan Tiszakécskén is így van.) A vize, amit most is érzek a bőrömön. A gőz, a szauna, sőt a medencetér semmi mással össze nem téveszthető illata. A szívem megszakad azokért a téli vasárnap délutánokért, amikor a medencetérbe bekandikált az erőlködő Nap, és a rózsaablak résein beszűrődő fényben fürdethettem az arcomat, és közben ringatott a víz. Micsoda csoda volt két-három óra után úgy kilépni a fürdő árkádjába, hogy fehér dunna takarta a várost és közben szállingózott a hó. Mint egy mesében. Egy szirupos felnőtt mesében, amiben mégis jó volt szereplőnek lenni. Jó lenne újra szereplőnek lenni!
