Normális demokráciában egy megyeszékhely bukott polgármesterének annyi köze van a település jövőjét értinő központi, állami, adókból tervezett fejlesztésekhez, mint a helyi nyugdíjasklub unokáihoz visszavonult, lemondott elnökének. Szimpatikus, ha városlakóként érdeklődik a téma iránt, sőt ismerősei, barátai körében még a véleményét is elmondhatja róla. De nem egyeztet ilyesmiről a miniszterelnökkel, hiszen nemhogy képviselőtestületi, de lakossági felhatalmazása sincs hozzá. Ha még hinnék a demokráciában, akkor feltenném a kérdést, hogy e merész húzást számon kéri-e valaki a múló időt tudomásul venni képtelen, önjelölt városvezetőn? Leginkább azok, akiknek ismét átnyúlt a feje fölött.
Persze én sem most érkeztem a mindig késő szolnoki vonatokkal, ráadásul viszonylag sok kormánypárti választókerületi elnök közösségi oldalát követve fel tudom mérni, hogy az ilyen – futószalagon készített – propagandafotó és a hozzá fűzött győzelmi jelentés mennyit ér. Arra azonban nagyon jól rávilágít, hogy emeritus polgármesterünk milyen vágyakat dédelget azt követően, hogy az ősszel beharangozott magas kormányzati pozíciójából nem lett semmi. Helyre akarja billenteni a világ rendjét, miszerint a kormánypárt országgyűlési képviselője szinte mindenütt az adott választókerület elnöke is egyben. Természetesen nem úgy gondolja, hogy a jelenlegi országgyűlési képviselőnek átengedné az elnöki posztot. Inkább úgy, hogy a város megválasztott polgármestere után a regnáló országgyűlési képviselő szerepét is megpróbálja eljátszani. Ez távolabbról nézve akár úgy is festhet, mintha fúrná, az ilyen fotókkal pedig egy kicsit még meg is alázza. Ám mielőtt teljes lenne az elképedésünk, tegyük gyorsan hozzá: nem eszik ilyen forrón ezt a kását. Hogy a kormánypártok színeiben ki indul Szolnokon és környékén a következő ciklus országgyűlési képviselői mandátumáért, az majd 2026 elején dől el a budai vár egyik szobájában, ahol nagyon sok mindent fognak mérlegelni.
Például azt, hogy az itteni választókerületi elnök immár bő két évtizede nálánál gyengébb képességű, vezetői feladatokra alkalmatlan, tulajdonképpen másod-, harmadosztályú emberekkel vette körül magát. Csupa olyan káderrel, akikben annyira nem mert megbízni, hogy bármelyikből is utódot neveljen, a kiszemelt utódnak pedig engedje csikócsapat alakítását, pedig az ilyesmi az elszámoltatásnál is jól jön. Mindez persze nemcsak róla, hanem az elmúlt két évtized helyi kádereiről sem állít ki túl jó bizonyítványt. Hallgatásukkal, asszisztálásukkal ugyanis elismerik, hogy a „főnöknek” igaza volt, ők mindannyian városvezetésre, országgyűlési mandátumra, netán választókerületi elnöki feladatokra is alkalmatlanok. Aki pedig esetleg alkalmas lett volna, az sok szolnoki fiatalhoz hasonlóan, elmenet a városból, amit alátámasztani látszik a mostani csapat életkori összetétele is. De legalább bennük fel se merül, hogy itt valami nem stimmel, és nagyon nem a maguk malmára hajtják a Tisza vizét.
Azt hiszem, Szolnok bukott – jegyezzük meg, ilyen jelzővel Szolnok korábbi vezetői közül jelenleg mást nem lehet illetni – polgármestere ritkán forgathatja a miniszterelnök klasszikus parlamenti felszólalásainak a gyűjteményét, így nem tudja, hogy egy régi dakota közmondás szerint mi a teendő, ha halott lovon lovagolsz. (gy. k.: Országgyűlési jegyzőkönyvek 1999. szeptember) Az önmagát önhatalmúlag emeritus városvezetővé megtevő és immár álruhás országgyűlési képviselőt is játszó egykori első ember – aki talán még mindig nem nézet szembe azzal, mi vezetett a tavaly júniusi bukásához – azonban nemcsak a pártja nyakán kolonc, hanem Szolnok dinamizálásának és fejlődésének is méretes vasmacskája. Pedig milyen elegánsan is be lehetett volna fejezni egy szinte fél életen átívelő helyi politikusi karriert! De, ami nem megy, azt ne erőltessük!
