2025.11.30. (vasárnap)

Ott, túl a rácson

Ott, túl a rácson

Dátum:

A veszprémi Jókai utcában néhány éve még volt egy romos polgárház, közvetlenül a húsz éve kiürített, a néhai vár falába épült börtön alatt. A veszprémi Jókai utcában gyönyörűen felújították a Ruttner-házat, ahonnan lift visz fel az Ember a rács mögött című, világra szóló kiállításhoz. Ez EKF.

Látogatókat vonzó turisztikai attrakció nem azért lesz egy kiállítás, egy kiállítóhely, mert a kitalálói szerint azt mindenkinek magától is kellene vagy illene megnéznie, és még csak nem is azért, mert a helyi vezetők elolvadnak önnön nagyságuktól, hogy az ő „idejükben” mit sikerült másoknak létrehozniuk. Sokkal inkább azért, mert a kiállítás létrehozói a megnyitó utáni napokra (évekre) is gondolnak, és nem idegenkednek attól az attitűdtől, hogy a kultúra is egy termék, amit (folyamatosan) el kell adni. Aki nem hisz nekem, az idézze fel, hogy a Veszprémben tavaly tavasszal megnyitott Ember a rács mögött című kiállításnak hány óriásplakátjával, rádiós reklámjával, PR-cikkjével találkozott az elmúlt időszakban! Engem egy éve csalogattak ezek Veszprémbe, és ahogy a helyiektől hallottam, nem voltam ezzel egyedül, sőt a nemcsak helyben és Magyarországon értelmezhető kiállítás látogatóinak 90%-a nem is veszprémi. (A kultúra így termelhet pénzt, hiszen parkoltam és fogyasztottam is helyben, a szolgáltatók meg mindezek után adóznak a városnak.)

Az Ember a rács mögött című kiállítás egyébként arra is remekül rávilágít, hogy mit jelent, pontosabban, mi minden kell, ha egy város elnyeri az Európa Kulturális Fővárosa címet. Mert legyünk őszinték: börtönkiállítást az ország legtöbb nagyvárosában lehetne vagy lehetett volna már csinálni. Nem tudom, hogy így történt-e, de Veszprémben szerintem azzal kezdődött az egész, hogy a „leghülyébb” ötletig végigvették, mi mindent csinálhatnának, ha ők nyernék el az EKF címet. Minden bizonnyal, nem munkájukba belefásult, rosszul fizetett szakemberek és rájuk telepedő hivatalnokok, és nem is 2023-ban, hanem jóval korábban, civilek, a településről a pénzen kívül mást is gondolók bevonásával. És a sok ötletből maradt néhány megvalósítható. Azokat pedig tényleg a városban gondolkodva, úgy tűnik, tűzön-vízen át megvalósították. Különben hogyan jöhetett volna létre egy olyan kiállítás, ami a város épületéből indul, de tulajdonképpen a bíróság területén van, egy hatalmas műemlék közepén, ráadásul a létrehozásához nemcsak a helyi múzeumot és levéltárat, de még a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát is be kell vonni? Veszprémben a sok bába között nem veszett el az ötlet, hanem csoda született.

Az Ember a rács mögött kiállítás két legnagyobb erénye, hogy szakít a múzeumok tárgyözön szemléletével, és a börtönmúzeumok hibájával, miszerint borzongatni, a bűnben vájkálni akarnak. Veszprémben történész szemmel is megsüvegelendő koncepció mentén hozták létre a társadalom által kiszabot büntetésekről mesélő kiállítást. Korábban nem foglalkozva a témával, egészen elképedtem a most már triviálisnak tűnő felosztáson, ami az anyagot nagyjából a testi büntetések és a szabadság elvétele mentén osztja ketté. Érthetően elmesélve, hogy nagyjából a 18-19. század előtt miért is nem voltak a mai értelemben vett börtönök. A másik részben pedig nagyon erősen fókuszálva arra, mit is jelent, ha az ember a saját ideje felett nem maga rendelkezhet. Mindez pedig legkevésbé múzeumi tárgyakkal, sokkal inkább kreatívan életre keltett történelmi és jelenkori tényekkel van elmesélve.

A 2003-ban bezárt börtön mínusz harmadik emeletének celláin és folyosóin járva – másfél- két óra a minimum látogatási idő – az ember végig azt érzi, hogy ezt az egészet valakik nagyon jól kitalálták, mások tényekre támaszkodva megírták, majd az egészet kreatív emberek, a bölcsészes túlterjengésektől megóvva, megvalósították. Az idő lassú múlásáról szóló cella falain elítéltektől származó elgondolkodtató idézetek olvashatóak, miközben az apró helyiség közepén egy gép homokba húzza a strigulákat. Súlyos. Vagy a Tanácsköztársaság idején szedett veszprémi túszok történetét egy rövid leíráson és egyetlen nagy fotón kívül rács mögé helyezett huszonhét korabeli kalappal érzékeltetik. Megrázó. De legalább ennyire hatásos, ahogy a bűnözőkkel kapcsolatos sztereotípiákat lényegében a kiállítás létrehozóinak portréival cáfolják meg. És tulajdonképpen minden cellában és a két folyosó valamennyi tablóján van valami, ami tanít, elgondolkodtat, felkavar, azaz a legteljesebb élményt adja.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Szolgálnak és élnek

Óramű pontossággal jön, sőt megy a vonat. A vagonok és az állomások tiszták. A szerelvények hosszúak és kihasználtak. Nem mondják be, hogy a vágányok mellett vigyázzunk, mert egy tehervonat vagy IC robog át az állomáson. Ja, és nem ütögetik a kerekeket. Csak működik.

Zene, ősz, Hozam

Két évtizede rendezi meg az Őszi Művészeti Heteket Szolnokon az Ars-In-Kom. Idén öt különleges koncert várják a kuriózumok iránt érdeklődőket a Hozam Klubban. Bódy Magdi, Szeder, Udvaros Dorottya ugyanúgy ritkán jár Szolnokon, mint Sárik Péter vagy Pribojszki Mátyás.

A hetedik: Napszédítők

"Az sem kizárt, hogy egy óriási lavinát indítunk el" - nyilatkozta az első Tánckoncert előtt Patkós Imre, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar szakmai vezetője. Ezt ma már biztosan állíthatjuk. Január 13-án, immár hetedik alkalommal töltik meg a Sportcsarnokot, jön a Napszédítők.

Krakkói hármas

Krakkó gyalog bejárható történelmi belvárosában nehéz eltévedni. Szinte minden utcasarkon áll egy hatalmas térkép, a fontosabb látnivalókhoz pedig irányjelző táblák is elvezetnek. Márpedig ebből van bőven. Néhány hosszú hétvégét megér ez a Szolnoktól 6 órányi autóútra lévő város.