Horváthné Papp Andrea, Moldvai Ibolya, Bakos Tiborné, Szurdok Lili, Váradi Éva, Darabontné Juhász Zsuzsa és Fülöp Nóra. Nem ismerem ők, azt azonban most már tudom, hogy ez a néhány pedagógus valóban gondol valamit a színházról, a színjátszásról, a pedagógiáról és a gyerekekről. Ráadásul ezekről nem külön-külön gondolkodik, hanem egybegyúrva, ami olykor egészen fantasztikus dolgokat eredményez a színpadon.
Akik láthatták a szolnoki Teátrum Művészeti Alapiskola évadzáró gáláját a Szigligeti Színházban, azok talán egyetértenek velem: ezen a téren a Kassai Úti Általános Iskolában folyik a legkomolyabb munka. Nem tudom, miért, és miért éppen ott. Az azonban biztos, hogy a kassaisok hat produkciója önállóan is megállja a helyét, bármelyik fesztiválra vagy nyári eseményre nyugodt szívvel elvihetők.
Először is azért, mert a felkészítő tanárok tudták, hogy a kezük alatt dolgozó gyerekek mire lehetnek képesek. Nem lőtték sem alul, sem felül a lehetőségeiket. Nem csináltak belőlük sem dedós óvodásokat, sem felnőtteket majmoló ripacsokat.
Másodszor azért, mert a fent nevezett pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekkel el tudták hitetni, hogy a színházasdi egy komolyan veendő játék, ami akkor jó, ha betartják a szabályait. A gyerekek pedig látszólag könnyedén, ám fegyelmezetten, nem rontva, de megszeppenve elvégezték, amiket rájuk bíztak.
Harmadszor pedig talán azért, mert sikerült olyan darabokat kreálni, amelyek a játszók számára is élvezetesek voltak, így ezt a közös játékot nemcsak a gyerekek, de a nézők is élvezhették. Az este néhány másik előadását látva, ez nem kis teljesítmény.
Nem tudom, hogy ezek a pedagógusok miért csinálják ezt. Azt azonban komolyan gondolom, hogy a jövő színháza tartozik nekik köszönettel. Mert az a többtucat gyerek, akik ott állhattak a színpadon egy-egy jól sikerült, és megérdemelten sikeres darabban, azoknak érdemes lesz holnap színházat csinálni.
