Árad a folyó, hozza hozzánk a fentebbi szakaszok mentén élők szemetét. Valamit lerak belőle, valamit felvesz a mi szemetünkből, és viszi tovább, amíg bírja. Huszonhárom éve majdnem kinyírtuk a folyót. Évente egyszer emlékezünk is erre. A maradék 364 napban pedig ugyanúgy szemétlerakónak és kukásautónak használjuk, mint évtizedek óta mindig, amióta csak szemetet termelünk. A Tisza takarít. Helyettünk. Mi meg ezt tekintjük természetesnek.

Elmúlnak az ünnepek, maradnak az elszáradt koszorúk. A hivatalosságoknak addig fontos az emlékezés, amíg a média érdeklődésének kereszttüzében, komoly arccal fejet hajthatnak a közpénzből vett koszorúk mögött. Aztán elfelejtik, mint a választási ígéreteiket. És a városukat se nagyon járják. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy az augusztus 20-ai szolnoki koszorúk az esemény után 103 nappal is ott rohadnak az emlékhelyen?

Szolnok lakosságának egy része vagy nem ismeri a naptárat, netán szövegértési problémái vannak, avagy nem járt (illetve feleslegesen jár) földrajzórára, így képtelen saját lakóhelye térképét, valamint az észak és dél fogalmát értelmezni. Persze az is lehet, hogy a "lomtalanítás" szóval való találkozás azonnali, kényszeres utcára pakolási reflexet indít be náluk, és annak is adjunk esélyt, hogy "leszarják az információkat". A többi városlakó meg szív miattuk. Napokig kerülgethetik a mások szemetét, amit közben "gondos kezek" széthúznák és átnéznek.

Nem tudom, tulajdonjogilag kié az Árkád épülettömb belső, nyilvános folyosója. Így azt sem tudhatom, kinek lenne a dolga tisztán tartani. Azt azonban tudom, hogy én sem először teszem szóvá az ottani, emberi és állati ürülékkel vegyes állapotokat. És azt is tudom, hogy legyen bárkié is az a hely, lenne bárkinek is a dolga a rendszeres tisztán tartása, az immár évek óta tapasztalható állapotok miatt a szégyen nem csak az övé. Hanem Szolnoké. Mi itt és így élünk.